Újabb üvegplafon a nőknek

A transzneműség elismerése miatt a nők újra szembekerülnek a férfiakkal, akik immáron jogilag nőkként definiálják magukat.

Forrás: pexels

Folytassuk az Európai Unióval! 2016-ban az uniós Miniszteri Tanács éves jelentést kért az Európai Bizottságtól a transzneműek és interszexuálisok jogegyenlőségének témaköré­ben. Az EU már 2006 óta foglalkozik a témával, hiszen egyes irányelvek érintik a „gender reassignment” kérdését, azaz a nemváltást is. Az elmúlt napokban-hetekben két új, politikai fejlemény is történt: Belgiumban miniszterelnök-helyettesként, az Egyesült Államokban pedig az egészségügyi miniszter helyettesének megfelelő tisztségre olyan új vezetőket neveztek ki, akik transzneműek. Attól most eltekintenék, hogy mindkét személy eredetileg férfiként lett sikeres, és csak halkan vetem fel, hogy vajon ez fordítva is így történt volna-e, figyelembe véve, hogy még a legprogresszívebb nyugat-európai országokban sem érik el a nők a menedzsereknél a 35 százalékos arányt, míg hazánk az első hatban van, megelőzve – többek közt – az Egyesült Királyságot, Hollandiát, Luxemburgot, Franciaországot, valamint az összes skandináv államot.

És akkor megérkeztünk a természetes úton született, sikeres hölgyekhez! Rögtön kezdjünk egy igazi sztárral, Martina Navratilovával, aki ráadásul nyíltan a saját neméhez vonzódik. Az egykori világelső cseh–amerikai leszbikus teniszezőnő 2016-ban kifakadt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2015. novemberi döntése ellen, amelynek értelmében a magukat férfinak valló nők korlátozás nélkül rajthoz állhatnak a férfiaknak rendezett sportversenyeken, míg fordított esetben, a férfiból lett nőknek bizonyítaniuk kell, hogy az első versenyt megelőző 12 hónapban és a verseny során folyamatosan a megadott határérték alatt van a tesztoszteronszintjük.

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség 2018-ban határozott úgy, hogy 400, 800 és 1500 méteren nem indulhattak olyan női versenyzők, akiknek magas a tesztoszteronszintjük és nem hajlandók azt gyógyszerekkel csökkenteni. A szövetség 2019 októberében továbblépett: már elegendő nyilatkozni a nemről, nem szükséges a nemzeti jogi elismertség a versenyzéshez, ugyanakkor a tesztoszteronszint legfeljebb már csak öt nanomolekula lehet egy liter vérben (12 hónapos megfigyelési idővel). Tehát a biológiai nem kérdése nemcsak identitásbeli, hanem hormonális, biológiai kérdés is egyben, olyannyira, hogy 2020. szeptemberben Caster Semenya elvesztette a Nemzetközi Atlétikai Szövetség nők tesztoszteronszintjére vonatkozó szigorú szabályozását megtámadó keresetét a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) előtt.

Semenya, mint a női 800 méteres síkfutás kétszeres olimpiai bajnoka, a bíróságnál azon döntés hatályon kívül helyezését szerette volna elérni, mellyel a Sportdöntőbíróság helyben hagyta a korlátozó előírásokat, és eldőlt az is, hogy gyógyszereket kell szednie, ha versenyeken akar indulni. Az eset azért volt érdekes, mert Semenya nőként úgynevezett hiperandrogenizmussal küzd, ami azt jelenti, hogy a szervezetben a férfihormonok aktivitása a normál érték fölé került, ami megnövelte az izomtömeget, az erőt, valamint az állóképességet befolyásoló hemoglobinszintet is. Vagyis létezik egy „női” szint is, aminek átlépésével „férfivá” válhat valaki. (Az ítélet után jelezte a sportolónő, hogy mégis gyógyszeres kezelés alá veti magát a tokiói olimpia előtt.)

A precedensértékű döntést követően az egyik legbefolyásosabb amerikai feminista társaság, a „Női Felszabadítási Front” (Women’s Liberation Front) lett az ötletgazdája a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak címzett, Mentsük meg a női sportot (Save Women’s Sports) néven futó nyílt levélnek, petíciónak és a hozzá kapcsolódó kampánynak, amely 2020 január­jában indult el. A mozgalom legfontosabb célkitűzése, hogy a 2021-re tolt tokiói olimpián ne alkalmazzák a NOB 2015-ben elfogadott transzgenderirányelveit, azaz nemváltoztató eljárásokon átesett férfiak ne állhassanak rajthoz a női versenyeken.

Ha a feministák sikerrel járnak a sport terén a nők hátrányos megkülönböztetése ellen, akkor mi történhet az élet többi területén? Ki fogja tudni összhangba hozni az elmúlt időszakban kibontakozó transzgendertrendeket akkor, amikor 2017 decemberében az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította egy olyan eset tárgyalását (Hallier és mások ügy), amely arról szólt, hogy vajon egy leszbikus pár egyik tagja igényelhet-e apai szülési szabadságot. A bíróság úgy ítélte meg, hogy még csak nem is befogadható a kereset, mert a kérdéses jogintézmény apákra (férfiakra) vonatkozik, többek közt a férfiak és gyermekeik közti korai kötődés, valamint a háztartási munkába való nagyobb fokú bevonásuk érdekében. Vagyis indirekt módon van férfi­nem is, ami nem (csak) társadalmi szerep, amit nem lehet bemondás alapján vállalni.

A szálak tehát egyre inkább összekuszálódnak a világon, és kérdés, hogy lesz-e bárki, aki tisztességesen ki tudja bogozni őket, vagy pedig át kell vágni egy karddal a gordiuszi csomót, ahogy a magyar alaptörvény-módosítás is tette: az apa férfi, az anya nő. És a nők visszakaphatják a testüket, hogy nőként folytathassák az érvényesülésüket az élet minden terén és lehessenek sikeresek a karrierjükben is, megakadályozva, hogy egy újabb üvegplafon tornyosuljon felettük a XXI. században.

A szerző miniszteri biztos, tudományos főmunkatárs (NKE)