Matrózok a bolsevikok ellen

Száz éve fojtotta vérbe Lenin és Trockij a kronstadti tanácsdemokráciát.

Forrás: 19210200-kronstadt_sovietrussian_battleships_petropavlovsk_and_sevastopol

A kronstadti felkelők mozgalmukat a harmadik orosz forradalomként proklamálták. Kimondták, hogy

ez az új forradalom fogja felrázni Kelet és Nyugat dolgozó tömegeit, példát adva arról, milyen az új szocialista állam, egyúttal bizonyítékát fogják szolgáltatni annak, hogy „mindaz, amit eleddig nálunk műveltek a munkások és parasztok akaratából, az egyáltalán nem szocializmus volt”.

Az a tény, hogy a lázadók lenini jelszavakat használtak és jelentékeny szimpátiát élveztek a petrográdi lakosság körében, katonai beavatkozásra késztette a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereget (MPVH). Március 7-én (szinte napra pontosan négy évvel az 1917. márciusi forradalom után) lőni kezdték a kronstadti erődrendszert, amely az orosz flotta legfontosabb bázisaként az egész Baltikum legnagyobb haditengerészeti bázisa volt: gyakorlatilag bevehetetlen erődszigete minden támadó haderőt komoly kihívás elé állított. A hadműveletek irányításával Lev Boriszovics Kamenyevet és Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkijt bízták meg – a bolsevik fátum őket majd bő tizenöt évvel később fogja utolérni a sztálini csisztka (a nagy tisztogatás) idején. Az erőviszonyok terén a bolsevik represszió markáns fölényt élvezett: mintegy ötvenezer katonát vetettek be a kronstadti lázadók ötezer fő körüli haderejével szemben.

Március 8-án az első bolsevik rohamot visszaverték a felkelők, ráadásul több száz vöröskatona átállt a felkelők oldalára. Ebben talán nem is annyira a politikai megfontolások vezették őket, hanem az, hogy a Cseka halomra lőtte a katonákat visszavonulás esetén… A jól megerődített helység elfoglalásához végül mérgesgázt is bevetett az MPHV. Mivel Finn-öböl még mindig be volt fagyva, a jégtáblákon előrenyomulva tudtak be tudtak törni az erődrendszerbe.

Végül március 18-án sikerült megtörni a védők ellenállását és – a munkásmozgalomnak ismét keserű reminiszcenciát szolgáltatva – a párizsi kommün kikiáltásának ötvenedik évfordulóján leverték a lázadást.

Jóllehet a felkelők korábban pusztán őrizetbe vették a mozgalommal egyet nem értő bolsevik funkcionáriusokat, a megtorlás az ő esetükben jóval véresebb volt. Számos helyi kivégzés után a felkelők nagy részét koncentrációs táborokba internálták – többségük nem tért vissza. A mozgalom kvázi vezetője, Sztyepan Maximovics Petricsenkó a Finn-öböl jegén keresztül el tudott menekülni Finnországba. Helsinki 1945-ben kiadta a szovjeteknek a forradalmárt, akik – 24 évvel a felkelés után – szintén a GULAG-ra küldték őt, és ott lelte halálát.

Lenin a kronstadti felkelés után kijelentette: „Sok az ellenségünk, de szét vannak forgácsolva, vagy maguk sem tudják, mit akarnak. Mi viszont egységbe forrottunk, egymással közvetlenül és a világproletariátussal közvetve; mi tudjuk, mit akarunk. Ezért vagyunk le győzhetetlenek világméretekben.” Mindennek ellenére a kronstadti forradalom kemény leckét adott a bolsevizmusnak, és összhangban azzal a ténnyel, hogy elmaradt az általa profetizált világforradalom, korábbi politikájának átértékelésére késztette a vörös diktátort. Nem kis mértékben ennek köszönhetően indította el a bolsevik diktatúra az új gazdaságpolitikát (NEP), miután teljesen reálisnak tűnt egy mensevik–eszer koalícióra épülő kommunista rendszer kiépülése.

Milyen tanulsággal szolgálnak a kronstadti történések a ma embere számára? Mint a korábbiakban bemutattam, a felkelők követelései főbb pontjaikban lényegében megegyeztek hazánk két – identitásunkat alapvetően – meghatározó forradalmának céljaival: az egyes polgárok személyi szabadságjogainak biztosításával, az autonóm, önálló döntéshozatal lehetőségével, összességében egy jobb, igazságosabb világ megteremtésével. A kronstadti felkelők alapvetően azért fizettek életükkel, mert tartalommal kívánták feltölteni az 1917-ben megfogalmazott célokat, más szavakkal: komolyan vették, hogy nem pusztán lehetséges a nép akaratára épülő demokráciában élni, hanem e cél elérése biztosítja a legfőbb közjó megvalósulását. Szemben a politika marxista – e korszakban már bolsevik – céljával, amely egyedül a hatalom megszerzésére, megtartására, végül totális kiterjesztésére irányult, valójában előbbi elképzelés állta ki az idők próbáját. Mindent összevetve: ezen 1921. évi történések a valódi demokrácia kereteit mutatták be a világnak, hasonlóan az 1956-os magyar forradalom és szabadságharchoz.

Kronstadt egyúttal annak a toposznak is látványos cáfolata, miszerint a kommunizmus ügyét Lenin betegsége, majd halála után úgymond Sztálin vitte volna félre. A polgárháború brutális megtorlásai után most azokra is olyan kíméletlen terror csapott le, akik elvileg a kommunista rendszer támaszát jelentették. Nincs új a nap alatt: 1956-ban Magyarországon is lényegében ugyanez történt, a következő, 33 év bolsevizmusának következményeit pedig a XXI. század köztársasága is sokáig fogja még viselni.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

(A borítókép forrása: wikimedia.org/wiki/File:19210200-kronstadt_sovietrussian_battleships_petropavlovsk_and_sevastopol)