2020-ban a Covid okozta válság meghiúsította a harminc évvel korábbi eseményekről a megemlékezést. Ez évben az MDF, az akkori legnagyobb rendszerváltó párt pótolni kívánja ezt, és összehívja a frakcióját, annak még élő tagjait, hogy felidézzék azokat a fényes időket.
Nemcsak kamikaze kormánya, de kamikaze parlamentje is volt az 1990–94-es politikai ciklusnak. A képviselők nagy része elvált, a családi kapcsolatok nem bírták elviselni a sok távollétet, a komoly anyagi áldozatokat, a háttérbe szorulást. Sokan sokkal kevesebbet kerestek képviselőként, mint korábbi hivatásukban. Valóban nem anyagi előnyökért törekedtek mandátumra az akkori képviselők: hittek abban, hogy egy jobb világ felépítésének a részesei lehetnek. S ezt akkor is meg akarták tenni, ha áldozattal járt számukra.
A rendszerváltó MDF-esek nem voltak profi politikusok. Nagyon különféle beállítottságú emberek voltak, és életútjuk is szerteágazott 1994 után. Már a ciklus idején körvonalazódtak a jellegzetes politikai csoportosulások. Nehéz volt egyben tartani azt a néppártot, amelyik liberális, nemzeti és kereszténydemokrata elemekből állt össze. Már 1993-ban létrejött a MIÉP, majd 1996-ban a Magyar Demokrata Néppárt. 2002-ben pedig késői utódként sarjadzott a Centrumpárt. Az MDF nevét viselő szervezet többszörösen arculatot váltó formáció lett, s elvesztette szavazóbázisát. 2010-ben már be se jutott a parlamentbe. A 2009-ben még az Antall Józsefet a miniszterelnöki székben követő Boross Péter is megszakította kapcsolatát a párttal. Egyes képviselők továbbra is a politikai élet szereplői maradtak, de már nem feltétlenül a párt színeiben. Ezen szereplők közül többen kormánybiztosként, konzulként továbbvitték a nemzeti elkötelezettség zászlaját, a Kárpát-medencei magyarság összefogásának és képviseletének a gondolatát, amit a jelenlegi kormányzat is fontosnak tart.
Kevesen voltak az első parlament MDF-frakciójában a gazdasági kérdésekben járatos képviselők. Sem akkor, sem később nem sikerült igazán magukévá tenniük és főleg a közvéleménnyel megértetniük, amit Antall József a választási győzelemkor mondott: „csak vért és könnyeket tudok ígérni”. A polgárok azt várták, hogy a politikai változás nyomban életszínvonal-emelkedést hoz. Ebben csalódniuk kellett. Különösen nehéz helyzetben voltak az MDF hadnagyai, a vidéki képviselők, akiknek el kellett volna magyarázni a választóiknak – amit maguk is nehezen értettek –, hogy a nemzetközi gazdasági erőktől milyen hatalmas szorításban van az ország. Évtizedek múlva is kritikusan vetették fel egyes volt képviselők, korábbi MDF-vezetők, hogy miért nem kért az ország adósságelengedést, hiszen azt látták, hogy megnyomorított bennünket az adósságszolgálat fizetési kényszere. Nem hitték el, hogy erre gyakorlatilag nem volt mód, hiszen a velünk baráti viszonyban lévő Kohl-kormányzat se tudott nekünk segíteni.
Továbbá nekünk nem kormányhiteleink voltak, mint a lengyeleknek, akiknek az amerikai kongresszus elengedte a hiteleit a lengyel politikai lobbi nyomására. Nekünk értékpapírban, magántulajdonosoktól felvett kölcsön formájában állt fenn az adósságunk, amit roppant nehezen lehetett volna csökkenteni. Fizetnünk kellett, hiszen a gazdaság működtetéséhez szükséges minimális deviza sem állt rendelkezésünkre. Ha nem nyilatkozunk már a választások idején arról, hogy fizetni fogunk, az ország heteken, hónapokon belül összeomlott volna. Miért? Mert a termeléshez szükséges importot sem tudtuk volna miből kifizetni. Könyvek jelentek meg nagy példányszámban, amelyek utólag is vádoltak bennünket. De hogyan is lehetett feltételezni a rendszerváltás kormányáról a nemzetellenes szándékot?!
Visszatekintve látható, hogy tisztességes és korántsem szürkeállomány nélküli csapat volt az akkori vezetés. Itt kell megjegyeznünk, hogy jelenlegi politikai szabadságunk alapvető feltétele éppen a külföldi finanszírozás arányának az igen lényeges csökkentése volt, amely kimondottan a 2010 utáni gazdaságpolitika nagy eredménye.
Mások azt vetették a kormány szemére, hogy politikai okokból nem akar az oroszokkal kereskedni. Ez is egy képtelen vád. Szívesen adtunk volna mi el nekik, hiszen csak akkor tudja a kormányzat a foglalkoztatást biztosítani a polgárainak, ha van piaca! De 1992-re az oroszoknak már több mint egymilliárd dollárnyi tartozása volt felénk. Azaz nekünk kellett volna nekik hitelezni! Miből, amikor mi magunk is hitelre szorultunk?! Csapdában volt az ország, adósságcsapdában. De azt is kevesen értették meg, hogy ennek nemcsak a KGST volt az oka, hanem az amerikai gazdaságpolitika is. Paul Volcker Fed-elnök a csillagokig emelte a kamatokat, ezzel ellehetetlenítette a dollárban adós országokat szerte a világban. Köztük minket is. Hiszen a nemzetközi hitelek változó kamatozásúak voltak, a dollárkamatokhoz igazodtak.
A kezdő politikuscsapatra nehéz hónapok, évek vártak. Elképesztően nagy feladat volt a jogrendszer átalakítása, a szocialista időkben elkezdődött spontán privatizáció törvényes mederbe terelése, a pénzügyi rendszer felépítése, konszolidálása, a kárpótlás számos hullámának a megvalósítása. Nem voltak a folyamatok hiba nélküliek, de utólag mindenki nagyon bölcs lehet. Ellenséges médiatűzben, taxisblokáddal, kisgazda-obstrukcióval, a népi szárny szakításával terhelten kellett menetelni, csalódott embertömegek közepette. Miniszterelnökünk rá is áldozta az életét. A kormány mégis kitöltötte a négy évét, a társadalombiztosítás működött (egyedüliként nem omlott össze a régióban), a jogállam fennmaradt.
Tisztelet a rendszerváltóknak! A tábornokoknak, a hadnagyoknak és a közkatonáknak.
A szerző közgazdász, nyugalmazott egyetemi tanár
Borítókép: Boross Péter korábbi miniszterelnök, mellette, Herényi Károly, a Magyar Demokrata Fórum volt elnökhelyettese, Pettkó András és Csáky András volt MDF-es és független országgyűlési képviselők Fotó: MTI/Soós Lajos
