2020-ban a Covid okozta válság meghiúsította a harminc évvel korábbi eseményekről a megemlékezést. Ez évben az MDF, az akkori legnagyobb rendszerváltó párt pótolni kívánja ezt, és összehívja a frakcióját, annak még élő tagjait, hogy felidézzék azokat a fényes időket.
Nemcsak kamikaze kormánya, de kamikaze parlamentje is volt az 1990–94-es politikai ciklusnak. A képviselők nagy része elvált, a családi kapcsolatok nem bírták elviselni a sok távollétet, a komoly anyagi áldozatokat, a háttérbe szorulást. Sokan sokkal kevesebbet kerestek képviselőként, mint korábbi hivatásukban. Valóban nem anyagi előnyökért törekedtek mandátumra az akkori képviselők: hittek abban, hogy egy jobb világ felépítésének a részesei lehetnek. S ezt akkor is meg akarták tenni, ha áldozattal járt számukra.
A rendszerváltó MDF-esek nem voltak profi politikusok. Nagyon különféle beállítottságú emberek voltak, és életútjuk is szerteágazott 1994 után. Már a ciklus idején körvonalazódtak a jellegzetes politikai csoportosulások. Nehéz volt egyben tartani azt a néppártot, amelyik liberális, nemzeti és kereszténydemokrata elemekből állt össze. Már 1993-ban létrejött a MIÉP, majd 1996-ban a Magyar Demokrata Néppárt. 2002-ben pedig késői utódként sarjadzott a Centrumpárt. Az MDF nevét viselő szervezet többszörösen arculatot váltó formáció lett, s elvesztette szavazóbázisát. 2010-ben már be se jutott a parlamentbe. A 2009-ben még az Antall Józsefet a miniszterelnöki székben követő Boross Péter is megszakította kapcsolatát a párttal. Egyes képviselők továbbra is a politikai élet szereplői maradtak, de már nem feltétlenül a párt színeiben. Ezen szereplők közül többen kormánybiztosként, konzulként továbbvitték a nemzeti elkötelezettség zászlaját, a Kárpát-medencei magyarság összefogásának és képviseletének a gondolatát, amit a jelenlegi kormányzat is fontosnak tart.
Kevesen voltak az első parlament MDF-frakciójában a gazdasági kérdésekben járatos képviselők. Sem akkor, sem később nem sikerült igazán magukévá tenniük és főleg a közvéleménnyel megértetniük, amit Antall József a választási győzelemkor mondott: „csak vért és könnyeket tudok ígérni”. A polgárok azt várták, hogy a politikai változás nyomban életszínvonal-emelkedést hoz. Ebben csalódniuk kellett. Különösen nehéz helyzetben voltak az MDF hadnagyai, a vidéki képviselők, akiknek el kellett volna magyarázni a választóiknak – amit maguk is nehezen értettek –, hogy a nemzetközi gazdasági erőktől milyen hatalmas szorításban van az ország. Évtizedek múlva is kritikusan vetették fel egyes volt képviselők, korábbi MDF-vezetők, hogy miért nem kért az ország adósságelengedést, hiszen azt látták, hogy megnyomorított bennünket az adósságszolgálat fizetési kényszere. Nem hitték el, hogy erre gyakorlatilag nem volt mód, hiszen a velünk baráti viszonyban lévő Kohl-kormányzat se tudott nekünk segíteni.
