Magyarország nem könyörületet kér, hanem igazságot, és amennyiben Amerika igazságosan ítél meg más nemzeteket, akkor magával is így tesz, mert hű maradt nemes eszményeihez – ezt száz éve, 1921. július 4-én, az Egyesült Államok nemzeti ünnepén mondta Washingtonban Apponyi Albert, a Magyar–Amerikai Társaság elnökeként. A gróf, aki az előző évben a magyar küldöttség vezetője volt Trianonban, bízott Amerikában. Az amerikai tisztességben, amelynek megtestesítője Budapesten Harry Hill Bandholtz tábornok volt, aki 1919-ben megakadályozta, hogy a megszálló román csapatok kifosszák a Nemzeti Múzeumot. Ligeti Miklós később róla készült szobrának eredeti felirata ez az idézet volt: „Csupán a kormányom instrukcióinak megfelelően cselekedtem, ahogy azokat úriemberként és az amerikai hadsereg tisztjeként értelmeztem.”
Amikor Apponyi Washingtonban felszólalt, már előkészítették a szerződést, amelyet Magyarország és az Egyesült Államok képviselői épp száz éve, 1921. augusztus 29-én írtak alá a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. A budapesti amerikai nagykövetség e nyáron több magyar városban is emlékfutást rendezett ennek megünneplésére. Ez szép gesztus, de a centenáriumi évben a kapcsolatok komoly szakítópróba előtt állnak. Két alapvető okból is. Az első a szövetségi együttműködéshez kapcsolódik. Az elmúlt száz évben a két ország diplomáciai viszonyán fáradozók sokszor társas magányban tevékenykedtek: Budapest és Washington hosszú évtizedeket töltött egymással ellenséges rendszerekben, és csak az 1989–90-es rendszerváltozás alapozta meg NATO-szövetségüket.
Az amerikaiak tragikusan alakult afganisztáni kivonulása után a védelmi kapcsolatainkat is át fogják értékelni az arra illetékesek. Most, hogy az Egyesült Államok mindkét nagy XXI. századi háborúját, az iraki után az afganisztánit is a háta mögött hagyja, azért is fontos, hogy milyen tartalommal tudják megtölteni országaink katonai együttműködését, mert ez volt az a terület, amivel mindig is büszkélkedni lehetett az elmúlt húsz évben. Akkor is, amikor a politikai kapcsolatok nem voltak a legfényesebbek. A külügyminiszteri találkozók rendre azzal a mondattal kezdődtek amerikai részről, hogy Magyarország barát és fontos szövetséges – a nézeteltérésekre később tértek ki.
Nincs ez másképp abban a köszöntőben sem, amelyet Antony Blinken külügyminiszter az augusztus 20-i nemzeti ünnepünkre küldött Budapestre. A köszöntőkre jellemző pozitív hangvételt olyan fordulatok alapozzák meg, mint például az, hogy nagyra értékelik partnerségünket, de a sorok között olvasók figyelmét nem kerüli el, hogy „továbbra is támogatni fogják a magyar nép törekvését egy demokratikus jövőre” és „a demokráciát és a jogállamiságot érintő kihívások fényében” kívánnak együttműködni magyar partnereikkel. Ne áltassuk magunkat: nem az amerikai demokráciát és jogállamiságot érintő kihívásokra utalnak, noha éppenséggel az óceán túloldalán is vannak ilyenek! Különösen a 2020. novemberi elnökválasztás után. Felmérések szerint az amerikaiak egyharmada véli úgy, hogy Joe Biden tömeges csalás révén költözhetett a Fehér Házba, és a republikánus szavazók kétharmada szerint csalták el a voksolást Donald Trump kárára. Alapvetően ingott meg a bizalom az amerikai demokrácia és jogállamiság intézményeiben, a saját házuk táján is lenne mit sepregetni. Ehhez képest a Biden-kormány már a tavasszal kimutatta a foga fehérét a magyar médiahelyzetet bírálva, amikor Blinken a Telex főszerkesztőnőjén keresztül üzent a magyar kormánynak, ahelyett például, hogy Amerika afganisztáni terveibe avatta volna be szövetségesét. Most Magyar Levente külügyminiszter-helyettes szavaiból tudjuk: Budapesttel semmilyen érdemi egyeztetést nem folytattak a csapatkivonásról.
A százéves kapcsolatok szakítópróbájának a másik aspektusa, hogy Washington milyen messzire megy el a 2022-es magyarországi választások előtt. Ebben se áltassuk magunkat: sem Biden Magyarországra még elnökjelöltként tett kijelentése, sem Blinken tavaszi videókonferenciája, sem pedig a politikai államtitkárnak kinevezett Victoria Nulandnak az Orbán-kormánnyal vívott korábbi harcai nem azt jelzik előre, hogy tétlenül néznék a Fidesz–KDNP-kormány újrázását! A kérdés az, mindez hogyan csapódik le a Szabadság téri képviseleten a 2021 ősze és 2022 tavasza közötti kritikus időszakban.
Ne gondolja senki, hogy az amerikai diplomácia nem foglalkozik részleteiben a magyarországi belpolitikai folyamatokkal csak azért, mert fajsúlyos világpolitikai kérdések kötik le. A WikiLeaks kiszivárogtatásából tudjuk, hogy April Foley akkori nagykövet 2007-ben – amikor a Bush-kormány két gigantikus háborút vívott „a terror ellen” – részletes táviratokban elemezte Gyurcsány Ferenc kormányfő belpolitikai helyzetét, már akkor kitérve felesége, Dobrev Klára személyére is. Ha ez így volt egy évvel a 2006-os választások után, akkor biztosak lehetünk benne, hogy közvetlenül a 2022-es voksolás előtt fokozottan így van. 2007-hez képest érezhetően nőtt egyébként a mostani magyarországi baloldallal azonos érdekeket szolgáló nem kormányzati szervezetek szerepe; kérdés, mekkora hátszelet akar nekik adni az amerikai diplomácia, illetve megtérül-e majd szerinte ez a befektetés.
A Szabadság téren most csend van. A legutóbbi amerikai nagykövet, David Cornstein korán, tíz hónappal ezelőtt hagyta el az országot, de január 20. után egyébként sem maradt volna, tekintve, hogy Trump személyes küldötte volt. Az ideiglenes ügyvivő, Marc Dillard korántsem exponálja magát egyfajta helytartóként, mint hírhedt elődje, André Goodfriend tette a második Orbán-kormány idején. Ezzel együtt lassan esedékes, hogy Biden Budapestre is nagykövetet jelöljön, ahogyan egyes szomszédos országokra vonatkozóan már ismertté vált a következő misszióvezető személye.
Háttérbeszélgetések alapján úgy tudni, sokakat foglalkoztat Budapesten, ki érkezik majd ide. Különösen egy politikai kinevezett nagykövet, aki az elnököt is minden további nélkül felhívhatja, a belpolitikai folyamatokat is érdemben befolyásolhatja. Az elmúlt több mint negyedszázadban kizárólag politikai kinevezetteket küldtek Washingtonból a magyar fővárosba a demokrata és republikánus elnökök egyaránt, többek között a jelenlegi külügyminiszter apját, Donald Blinkent. De a legelfogultabb képviselet-vezető – Mark Palmer – karrierdiplomata volt, mégpedig a rendszerváltozás környékén, akiről a jobboldali elfogultsággal aligha vádolható Aczél Endre írta 2013-as nekrológjában, hogy „szinte gátlás nélkül vetette magát bele a rendszerváltás felé tartó vagy sodródó ország belügyeibe. Sietett intim jó viszonyt kialakítani jórészt a későbbi SZDSZ politikai és szellemi kiválóságaival. Valóban nem voltak gátlásai.”
Ez ma már persze történelem, ahogyan a magyar–amerikai kapcsolatok azon pillanatai is, amelyek a sokszor ellenséges viszony ellenére is felemelők voltak. Így Bandholtz tábornok tette, a Mindszenty József hercegprímásnak nyújtott sokévnyi követségi menedék vagy a Szent Korona visszaszolgáltatása 1978-ban. Amikor pedig Apponyi gróf Amerika nemes eszményeiről beszélt, a szabadságra és a függetlenségre gondolt. Az államközi kapcsolatok 101. évfordulóján majd visszatérhetünk arra, hogy hogyan sikerült a szakítópróba 2021–22-ben.
Borítókép: Illusztráció. Fotó: Pexels
