A hálaadás (Thanksgiving) amerikai hagyomány, amelyet szórványosan idehaza is ünnepelnek a családok. Az amerikai tradíció szerint az őszi betakarítások után hálát adnak a termésért Istennek. Az Amerikai Egyesült Államokban az egyik legfontosabb ünnepnek számít a hálaadás, amelyet november hónap negyedik csütörtökén, Kanadában pedig október második hétfőjén tartanak.
Az Egyesült Államok területén az első hálaadást éppen négyszáz éve, 1621-ben ünnepelték a Mayflower fedélzetén a mai Plymouthba érkező angol telepesek. Az odaérkezőket a wampanoag indián törzs segítette, hogy a zord időjárási körülmények ellenére megvessék lábukat az új kontinensen. Megtanították nekik többek közt a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztést, valamint a juharszirup kinyerésének titkát. A történet szerint az őszi bőséges termés után az életben maradt ötvenegy telepes vezetője, William Bradford ekkor ünnepséget rendezett, ahová az indiánokat is meghívta.
Ennek emlékére óriási pulykákat vásárolnak az amerikai családok, mintegy 45 milliót, majd a hónap negyedik csütörtökén (idén november 25-én) mindet egytől egyig elfogyasztják. Ez a nap egyfajta tömegmészárlás a pulykák világában, egynek azonban minden évben megkegyelmez az elnök a Fehér Ház előtti teraszon. Szegény pulykák. A lottón nagyobb esélyük van egy ötöst nyerni, mint hogy valamelyik elnyerje ezt a kegyet, amely átmenetileg megkíméli az életét. Persze jövőre ilyenkor őt is elfogyasztják. Barna gravy szósszal és vörösáfonya-lekvárral.
Ennyit a kulisszatitkokról. De mi idehaza miért is lehetünk hálásak az év ezen időszakában? Talán azért, hogy sikeresen átvészeltük a Covid-járvány első három hullámát és a negyedikkel is igyekszünk elbánni. És persze azért is, mert már pár évtizede viszonylagosan békés időszak köszöntött ránk a nemzetközi politikai arénában, hazánk szépen gyarapodik, gazdaságunk stabil alapokon nyugszik, a magyar vidék látványosan fejlődik és nemzeti szuverenitásunk, önállóságunk talán a legmagasabb szinten áll Mátyás királyunk óta.
Számos hálaadási ünnepen vettem részt az Egyesült Államokban az évek során. Voltak köztük emlékezetesek, családi körben, a kivándorolt rokonok körében, de a legszebbek mindig saját családommal, feleségemmel és kislányommal maradtak meg emlékezetemben. Az ünnepi vacsora Amerikában délután két óra körül kezdődik. A családfő az ünnepi asztalnál felállva hálát ad a jóléti társadalmakban megszokott bőségért, majd felhívja a figyelmet arra, hogy egy pillanatra gondolni kell azokra is, akiknek a világon mindez nem adatik meg. Majd áldást kérnek az előttük tornyosuló ételkavalkádra és betegre falják magukat. A vacsora után kinyúlnak a kanapén és az ilyenkor szokásosan közvetített amerikaifutball-meccset nézik, ami valójában a rögbihez hasonlít. Idén Thanksgiving napján három meccset fognak lejátszani: a Chicago Bears játszik a Detroit Lions ellen, a Los Angeles Raiders a Dallas Cowboys ellen, valamint a Buffalo Bills a New Orleans Saints ellen.
Márpedig a hála ideális esetben nem egy futballmeccs keretén belül kerül kifejezésre, hanem meghatározó bibliai kategória. A keresztény hívő ember számára a hála a mindennapok része, ami természetes módon árad a szívéből és a gondolkozásából. Ha mélyebben betekintünk a Szentírásba, akkor megértjük, hogy miért lényeges mindig köszönetet mondanunk, valamint hogy mi mindenért lehetünk hálásak Istennek a legkülönbözőbb körülmények között is.
Idehaza nincs jelentős hagyománya ennek az ünnepnek, de csakúgy, mint minden, ami Nyugaton divatos, ide is kezd beszivárogni ez az esemény. Sajnálatos módon, a hálaadás ünnepe beárnyékolja a keresztények legnagyobb ünnepét, a Karácsonyt. Talán épp ez a cél. Ugyanis a hálaadást követően már másnap meghirdetésre kerül a Fekete Péntek (Black Friday) elnevezésű, gigantikus leértékeléseket kínáló vásárlási nap. Úgyhogy rögtön másnap, még félig tele hassal, gyomorsav-csökkentő tablettákkal a zsebükben, izgatottan állnak hosszú sorokban az amerikaiak, hogy meg tudják vásárolni a hirdetésekben közzétett árucikkeket, amelyek akciós áron beszerezhetők a szájharmonikától a luxusjachtokig. Mindez egyfajta sajátos expresszionizmus.
Amerikában és általában Nyugaton mindig is a fogyasztás kapott óriási hangsúlyt, ami felénk is átterjedt az elmúlt két-három évtized során. Illyés Gyula ezt úgy fogalmazta meg, hogy két nagy veszély leselkedik az emberiségre. Az egyik a szertelen jólét dekadenciája, a másik pedig a szertelen nyomor béklyója. A Nyugat túlnyomórészt az elsőt élvezte az elmúlt évszázadok során, amit nagymértékben gyarmatosító politikájának, azaz mások kifosztásának köszönhetett. Ez a nyugati erkölcsi romlás jelenleg minket is fenyeget, amit annak idején Oswald Spengler is felismert. Ő úgy fogalmazott, hogy a vakhit a demokráciában és a végeláthatatlan fogyasztásra alapuló jólétben az a végzetes ideológiai meggyőződés, amely a szakadékba fogja taszítani az európai (fehér) civilizációt. Önmagunkat faljuk fel előbb-utóbb. Épp ezért (is) fontos magyarságunkat a hagyományos értékek alapján ápolni és fenntartani.
Hosszú vitát folytattam a 2000-es évek elején egy régi kedves Toldy gimnáziumbeli osztálytársammal a magyarság sorsát illetően. A ’70-es évek végén Jánossal vállvetve lázadtunk a Kádár-diktatúra ellen, az ezredfordulóra azonban ő megszállott liberális lett, én pedig a nemzeti vonal felé orientálódtam. Aztán vitáinknak az vetett véget, hogy János kiradírozott, kitörölt minden kommunikációs felületről, ahogy ezt a „toleráns” liberálisoktól már megszokhattuk.
János szerint nem magyarként fontos fennmaradni, hanem emberként. Az ő olvasatában nem a magyar kultúra, hanem az univerzális kultúra az, ami életben tartja az emberiséget. János barátunk egy dolgot felejt el: a kultúra nemzeti hatáskör. Olyan, hogy nemzetközi kultúra – nem létezik. Jánost gyászolom és vele együtt azt a nemzeti kultúrát, amit meg akar szüntetni. Én nem akarom Jánosékat megszüntetni. „János legyen fenn a János-hegyen, estére oda várom” – cseng a nóta a fülembe. De tartok tőle, hogy Jánossal többé már nem fogok találkozni. Maximum egy John nevű egyén fog egy késő őszi napon rám köszönni a János-hegyen: hau du jú dú? És akkor majd szívesen elhívom egy Thanksgiving vacsorára.
Nálunk az igazi hálaadás valójában a Karácsony, amikor Jézus születésére emlékezve mondunk hálát a Mindenhatónak. A Karácsonyt mint keresztény ünnepet a nihilista Nyugat igyekszik relativizálni, de egyelőre még jelentős ellenállásba ütköznek ezek a próbálkozások. Obama elnök idején fordult elő először, hogy nem karácsonyfának (Christmas tree), hanem ünnepi fának (Holiday tree) nevezték el a Fehér Ház előtt felállított fenyőfát. Ez az aljas próbálkozás azonban zátonyra futott, mert Trump elnöksége alatt a tündöklő fenyőóriás visszanyerte eredeti nevét, és ismét karácsonyfa lett.
Nemrég, a Buffalo Egyetemen a diákok egy csoportja felvetette, hogy a Thanksgiving történelmileg aggályos „túl fehér” ünnep, amit ideje lenne helyettesíteni valami mással. Szerencsére megjelentek józanabb hangok az amerikai közéletben már a baloldalon is, akik azt véleményezik, hogy a cancel culture és a woke-mozgalom már a szélsőséges abszurditás mezsgyéjére tévedt.
Zárógondolatként érdemes hangsúlyozni, hogy a Thanksgiving Amerikában felemelő és békés ünnep, ami leginkább a család összetartásáról szól. Ilyenkor akár több ezer mérföld távolságból, Alaszkából, vagy Kaliforniából is átrepülnek a családtagok New Yorkba vagy Connecticutba, hogy a teljes család együtt lehessen. Boldog és reményteljes Thanksgiving ünnepét kívánunk minden amerikai patrióta barátunknak, akik a család és a nemzet fogalmát komolyan veszik és összegyűlnek, hogy az összetartozás érzését átéljék!
A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista
Borítókép: Joe Biden megkegyelmez a Peanut Butternek (Mogyoróvaj) elnevezett a pulykának a 74. éves hálaadási ünnepség alkalmával a Fehér Ház Rózsakertjében 2021. november 19-én Washingtonban (Fotó: Alex Wong/Getty Images/AFP)
