Számos hálaadási ünnepen vettem részt az Egyesült Államokban az évek során. Voltak köztük emlékezetesek, családi körben, a kivándorolt rokonok körében, de a legszebbek mindig saját családommal, feleségemmel és kislányommal maradtak meg emlékezetemben. Az ünnepi vacsora Amerikában délután két óra körül kezdődik. A családfő az ünnepi asztalnál felállva hálát ad a jóléti társadalmakban megszokott bőségért, majd felhívja a figyelmet arra, hogy egy pillanatra gondolni kell azokra is, akiknek a világon mindez nem adatik meg. Majd áldást kérnek az előttük tornyosuló ételkavalkádra és betegre falják magukat. A vacsora után kinyúlnak a kanapén és az ilyenkor szokásosan közvetített amerikaifutball-meccset nézik, ami valójában a rögbihez hasonlít. Idén Thanksgiving napján három meccset fognak lejátszani: a Chicago Bears játszik a Detroit Lions ellen, a Los Angeles Raiders a Dallas Cowboys ellen, valamint a Buffalo Bills a New Orleans Saints ellen.

Márpedig a hála ideális esetben nem egy futballmeccs keretén belül kerül kifejezésre, hanem meghatározó bibliai kategória. A keresztény hívő ember számára a hála a mindennapok része, ami természetes módon árad a szívéből és a gondolkozásából. Ha mélyebben betekintünk a Szentírásba, akkor megértjük, hogy miért lényeges mindig köszönetet mondanunk, valamint hogy mi mindenért lehetünk hálásak Istennek a legkülönbözőbb körülmények között is.

Idehaza nincs jelentős hagyománya ennek az ünnepnek, de csakúgy, mint minden, ami Nyugaton divatos, ide is kezd beszivárogni ez az esemény. Sajnálatos módon, a hálaadás ünnepe beárnyékolja a keresztények legnagyobb ünnepét, a Karácsonyt. Talán épp ez a cél. Ugyanis a hálaadást követően már másnap meghirdetésre kerül a Fekete Péntek (Black Friday) elnevezésű, gigantikus leértékeléseket kínáló vásárlási nap. Úgyhogy rögtön másnap, még félig tele hassal, gyomorsav-csökkentő tablettákkal a zsebükben, izgatottan állnak hosszú sorokban az amerikaiak, hogy meg tudják vásárolni a hirdetésekben közzétett árucikkeket, amelyek akciós áron beszerezhetők a szájharmonikától a luxusjachtokig. Mindez egyfajta sajátos expresszionizmus.

Amerikában és általában Nyugaton mindig is a fogyasztás kapott óriási hangsúlyt, ami felénk is átterjedt az elmúlt két-három évtized során. Illyés Gyula ezt úgy fogalmazta meg, hogy két nagy veszély leselkedik az emberiségre. Az egyik a szertelen jólét dekadenciája, a másik pedig a szertelen nyomor béklyója. A Nyugat túlnyomórészt az elsőt élvezte az elmúlt évszázadok során, amit nagymértékben gyarmatosító politikájának, azaz mások kifosztásának köszönhetett. Ez a nyugati erkölcsi romlás jelenleg minket is fenyeget, amit annak idején Oswald Spengler is felismert. Ő úgy fogalmazott, hogy a vakhit a demokráciában és a végeláthatatlan fogyasztásra alapuló jólétben az a végzetes ideológiai meggyőződés, amely a szakadékba fogja taszítani az európai (fehér) civilizációt. Önmagunkat faljuk fel előbb-utóbb. Épp ezért (is) fontos magyarságunkat a hagyományos értékek alapján ápolni és fenntartani.

Hosszú vitát folytattam a 2000-es évek elején egy régi kedves Toldy gimnáziumbeli osztálytársammal a magyarság sorsát illetően. A ’70-es évek végén Jánossal vállvetve lázadtunk a Kádár-diktatúra ellen, az ezredfordulóra azonban ő megszállott liberális lett, én pedig a nemzeti vonal felé orientálódtam. Aztán vitáinknak az vetett véget, hogy János kiradírozott, kitörölt minden kommunikációs felületről, ahogy ezt a „toleráns” liberálisoktól már megszokhattuk. 

János szerint nem magyarként fontos fennmaradni, hanem emberként. Az ő olvasatában nem a magyar kultúra, hanem az univerzális kultúra az, ami életben tartja az emberiséget. János barátunk egy dolgot felejt el: a kultúra nemzeti hatáskör. Olyan, hogy nemzetközi kultúra – nem létezik. Jánost gyászolom és vele együtt azt a nemzeti kultúrát, amit meg akar szüntetni. Én nem akarom Jánosékat megszüntetni. „János legyen fenn a János-hegyen, estére oda várom” – cseng a nóta a fülembe. De tartok tőle, hogy Jánossal többé már nem fogok találkozni. Maximum egy John nevű egyén fog egy késő őszi napon rám köszönni a János-hegyen: hau du jú dú? És akkor majd szívesen elhívom egy Thanksgiving vacsorára.

Nálunk az igazi hálaadás valójában a Karácsony, amikor Jézus születésére emlékezve mondunk hálát a Mindenhatónak. A Karácsonyt mint keresztény ünnepet a nihilista Nyugat igyekszik relativizálni, de egyelőre még jelentős ellenállásba ütköznek ezek a próbálkozások. Obama elnök idején fordult elő először, hogy nem karácsonyfának (Christmas tree), hanem ünnepi fának (Holiday tree) nevezték el a Fehér Ház előtt felállított fenyőfát. Ez az aljas próbálkozás azonban zátonyra futott, mert Trump elnöksége alatt a tündöklő fenyőóriás visszanyerte eredeti nevét, és ismét karácsonyfa lett.

Nemrég, a Buffalo Egyetemen a diákok egy csoportja felvetette, hogy a Thanksgiving történelmileg aggályos „túl fehér” ünnep, amit ideje lenne helyettesíteni valami mással. Szerencsére megjelentek józanabb hangok az amerikai közéletben már a baloldalon is, akik azt véleményezik, hogy a cancel culture és a woke-mozgalom már a szélsőséges abszurditás mezsgyéjére tévedt. 

Zárógondolatként érdemes hangsúlyozni, hogy a Thanksgiving Amerikában felemelő és békés ünnep, ami leginkább a család összetartásáról szól. Ilyenkor akár több ezer mérföld távolságból, Alaszkából, vagy Kaliforniából is átrepülnek a családtagok New Yorkba vagy Connecticutba, hogy a teljes család együtt lehessen. Boldog és reményteljes Thanksgiving ünnepét kívánunk minden amerikai patrióta barátunknak, akik a család és a nemzet fogalmát komolyan veszik és összegyűlnek, hogy az összetartozás érzését átéljék!

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista

Borítókép: Joe Biden megkegyelmez a Peanut Butternek (Mogyoróvaj) elnevezett a pulykának a 74. éves hálaadási ünnepség alkalmával a Fehér Ház Rózsakertjében 2021. november 19-én Washingtonban (Fotó: Alex Wong/Getty Images/AFP)