Kuka és irodalom

Életemben kétszer dobtam ki könyvet. Kukába. Csaknem harminc éve dedikált példányt kaptam a korszak felkent írójától. A szigligeti alkotóházban vacsoráztunk, megkérdezte, olvastam-e a művet. Harmincéves, őszinte ember voltam (ez sajnos maradt). Mondtam, amikor az egyik legnagyobb magyar zeneszerző nemi szervének méretét taglaltad, kidobtam. „Oké, gyere, menjünk pingpongozni…” Akkor a pingpongszoba volt a terepe az irodalmi viták lezárásának. Második alkalommal, pár éve egy szintén dedikált novelláskötet végezte ugyanígy. A második novella története: parasztember Székelyföldön férfi nemi szervet vet el a földbe, ezek nyárra kinőnek, az arra járó parasztasszonyok nagy örömére. Hupp, már landolt is a megfelelő helyen.

Az az érdekes, hogy mindkét írótól sok művet olvastam és olvasok lelkesen, érvényes műveiket. Legfeljebb szelektálok.

Van, aki megélte az elmúlt harminc évben az irodalom történetét. Van, mint a PIM főigazgatója, aki nem élte meg, megérkezik, rácsodálkozik. Azt látja, amivé lett, nem volt részese annak, hogyan lett az, ami. Igaz, olykor sajátságos a stílusa, magam is felrobbantam már egy zárt körű vitán emiatt, de ez csak vita.

A baj ott kezdődött, amikor az említett alkotóházban már nem az érdekelte az addig baráti közösségben élő írókat, ki mit ír – hanem az: ki mit olvas, miféle újságot. Lesték, hogy a másik a Magyar Nemzetet vagy a Népszabadságot veszi-e el a könyvtári asztalról. És elkezdtek ez alapján ítélkezni, átértékelni. Magam megvettem a postán a Magyar Fórumot, és odatettem a többi közé. A bősz irodalmár bejött az ebédelőbe délben, felkapcsolta az összes villanyt (sütött a nap), felmutatta az újságot és ordította: „Ki tette ezt oda?!” Akkor még vigyorogtam, nem tudtam, ez később az irodalom halálos betegsége lesz. (Sőt kipróbáltam, milyen, ha Playboyt csempészek oda, no, azt rendre ellopták, szobájukba vitték, nem volt vita.)

Az irodalmi élet szereplői, akiknek addig olvasótáboruk, rajongótáboruk volt, nem vették észre, hogy a politika játékszerei lettek. Marionettfigurák. Elvesztették az önvalójukat. E. I. neves író, akinek három könyvét adtam ki, két drámáját mutattam be, egyszer csak nem köszönt, elfordult, nem fogadta el a kezemet. Hülye vagy, Pista?! Ha az önvaló elveszik, lehet értékes, maradandó művet alkotni? Nem hiszem. Lakájai lettek a változónak. Aki ezt nem bírta, kivonult az alkotásból. Fejes Endre végig haldokolta ezt az időszakot, esze ágában sem volt írni. Szabó Magda, amikor meghallotta, hogy úgy lesz az új könyvéből valami, ha az egy bizottság elé kerül, amelyben „kultúrpolitikusok” ülnek, megszavazzák a pénzt, és lehetőleg egyéni vállalkozóvá kell válnia, hogy mindenkinek jobb legyen – elkeseredett. Még kiadott egy levélfüzért erről, de az már nem Szabó Magda volt. Jókai Anna haláláig próbált küzdeni azért, hogy visszatérjen az alkotói közösségek világa.

Az egykori SZDSZ nevű konfiguráció korán rájött, hogy az irodalomban, általában a kultúrában sok pénz van, támogatás, vissza sem kell adni, ebből meg lehet élni. Nem feltétlenül csak az alkotóknak, sőt. Maga köré gyűjtötte ezt az idős, ismert írógenerációt, alakított egy kórust belőlük, kinevezett egy karmestert, és dőlt a kakofónia.

Hogy lehet ilyen helyzetben fiatal íróként kiteljesedni? A fiatal fa természetes környezetben csak úgy tud nőni, ha a szülei, a nagyobb fák elhajolnak kissé, hogy fény érje az utódot. Több millió magból egy lesz csak fa. Mester kell. Személyes kapcsolat érvényes irodalmi alakkal. Nem azt kell írni, amit ő, de az értékrendszerét meg kell szeretnie. Egyik mesterem, Fejes nem a saját műveit nyomta a kezembe – hanem azokat a filozófiai, irodalmi alkotásokat, amelyekről úgy érezte, azok miatt lett író. Magamtól nem találtam volna meg ezt az utat, legfeljebb későn. A fiatal írónemzedék kétségbeesetten kereste a kapaszkodókat, az „öregek” nyílt frontos harcot vívtak a politika porondján (és ví’nak ma is). Vagy csatlakoztak hozzájuk, és akkor legalább egzisztenciálisan érvényesülni tudtak, vagy nem, akkor pedig be kellett érni a száraz kenyérrel.

És hányan beérték már vele, és mégis maradandót alkottak! Mert a tehetséges íróban a mű megszületése nem elhatározás, megtervezés kérdése, hanem belső szándék, önmagából kirobbanni akaró közlésvágy, szülési fájdalom, és ebből a fájdalomból feltámadó öröm és boldogság! És akkor mindegy, hogy a kritika, az irodalmi kánon mit károg, a tehetséget ez egy időre elkeserítheti, de nem hallgattathatja el. Hol volt lehetősége az elmúlt harminc évben kibontakozni ennek a korosztálynak? Szövetkezni akart, társakat keresni? Azt látta, vagy öt írószövetség alakult, egyik értelmetlenebb, mint a másik. Mestere, ha talált ilyet, szintén ide-oda csapódott. A kortárs drámában egy ideig kerestük egymás kezét, kerekasztalt, egyesületet alakítottunk, hogy szerethessük, értékelhessük egymást. Nem rajtunk múlt, hogy ez nem sikerült.

A színházak is szelektáltak, elsősorban ízlésterrorral. Te ide mehetsz, te oda, te pedig sehova se. És ez független kormányoktól, vezetőktől. Hozzám közel áll az az értékrend, amelyet a jelenlegi hatalom képvisel, de ez nem hatalomfüggő, gyerekkorom óta ebben a szellemben írok. Van elég hely, ahol megtalál a közönségem. Mint közönségük van azoknak az íróknak is, akik adott színházakban – mint egy állatkertben a bezártságtól meghülyült papagájcsapat – egyre csak visítja: hüjekormány, hüjekormány, hüjekormány! És nem veszi észre, hogy ez nem az ő belső hangja, ez nem az alkotásra ösztönző valódi túlvilági csoda, hanem a megélhetés, a megalkuvás, önmagam megszégyenítése. Hol van ettől az irodalom?!

Azt hallom, kikukázódott a magyar irodalom nyolcvan százaléka. Nem. Nem önmagától. Az, hogy értékek tűnnek el, a mi felelősségünk. A Nyugat korszakából felfedeztem Garvay Andort, színmű, majd film formájában például. Nagyon várom, hogy ha már az erdélyi irodalomnál tartunk, mikor adjuk ki végre a teljes Tomcsa Sándor-kötetet? Teszünk azért eleget, hogy valódi tehetségeink a múltból fennmaradjanak? Igaz, ez nem is könnyű. Olyan elképesztő kommunikációs áradat van, amelyben elhelyezni az értéket…

Persze ehhez kellene Nemzeti Könyvkiadó. Van Nemzeti Színház, Nemzeti Filharmónia, Nemzeti Minden, könyvkiadó nincs, olyan, amely a régi irodalmat és az újat is gondozná, művelt szerkesztőkkel megtömve (félek, már ilyenek sincsenek elegen) szintézist gyakorolna a klasszikus és a kortárs irodalomban. Egy igazi irodalmi központ.

Az Előretolt Helyőrség remek ötlet volt, adjunk pénzt a fiatal nemzedék felkutatására, felmutatására. Meg is történik, dizájnolt, keménytáblás, 110 grammos papíron nyomtatott kis kötetek. Ez is fontos. Adja a Jóisten, hogy ezekből a fiatalokból egy szellemi szövetség, irodalmi szövetség alakuljon ki akkor is, ha stílusban, értékben, mondanivalóban különbözőek. Bősz emberek persze azonnal támadták, hogy sok pénz került az irodalomba egyszer csak, máskor meg akkor bőszködtek, ha kevés. Ezzel nem kell törődni. Igaz, van másik oldala is a történetnek: pályázati úton neves könyvkiadók háromszázezer forintot kapnak egy új könyvre, de még így is megjelentetik. Legfeljebb a szerző nem kap semmit. Mint ahogy magam is már harmadszorra így jártam a Püskinél. A neves kiadócsalád tagja pedig lesüti szemét a szégyentől, ami nem is az övé. És? Ettől kevesebb a tartalom?

Amíg ez a generációs kavarodottság, értékválság, bizonytalanság elmúlik, addig én a legismertebb közösségi oldalon, a fészen Kőműves Klára verseit olvasom, mert ez a fiatal nő is úgy érzi, megbolondul, ha nem írhatja ki magából, amit gondol, érez, és ez döbbenetesen érvényes formában történik. Nem ismerem személyesen, nem láttam őt soha, de a tehetség nyilvánvaló, reménykeltő. Cseperedik a facsemete.

Sok irodalmár áll egy, még nedves műanyag kád fölött, amelyből nemrég öntötték ki a vizet, bámulják egyre, majd odalép a PIM főigazgatója, és megkérdezi: hol a gyerek? Ej, az anyját, gyorsan keresse meg valaki a bokorban!

Hátha még életben van.

A szerző író, rendező

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)