Életemben kétszer dobtam ki könyvet. Kukába. Csaknem harminc éve dedikált példányt kaptam a korszak felkent írójától. A szigligeti alkotóházban vacsoráztunk, megkérdezte, olvastam-e a művet. Harmincéves, őszinte ember voltam (ez sajnos maradt). Mondtam, amikor az egyik legnagyobb magyar zeneszerző nemi szervének méretét taglaltad, kidobtam. „Oké, gyere, menjünk pingpongozni…” Akkor a pingpongszoba volt a terepe az irodalmi viták lezárásának. Második alkalommal, pár éve egy szintén dedikált novelláskötet végezte ugyanígy. A második novella története: parasztember Székelyföldön férfi nemi szervet vet el a földbe, ezek nyárra kinőnek, az arra járó parasztasszonyok nagy örömére. Hupp, már landolt is a megfelelő helyen.
Az az érdekes, hogy mindkét írótól sok művet olvastam és olvasok lelkesen, érvényes műveiket. Legfeljebb szelektálok.
Van, aki megélte az elmúlt harminc évben az irodalom történetét. Van, mint a PIM főigazgatója, aki nem élte meg, megérkezik, rácsodálkozik. Azt látja, amivé lett, nem volt részese annak, hogyan lett az, ami. Igaz, olykor sajátságos a stílusa, magam is felrobbantam már egy zárt körű vitán emiatt, de ez csak vita.
A baj ott kezdődött, amikor az említett alkotóházban már nem az érdekelte az addig baráti közösségben élő írókat, ki mit ír – hanem az: ki mit olvas, miféle újságot. Lesték, hogy a másik a Magyar Nemzetet vagy a Népszabadságot veszi-e el a könyvtári asztalról. És elkezdtek ez alapján ítélkezni, átértékelni. Magam megvettem a postán a Magyar Fórumot, és odatettem a többi közé. A bősz irodalmár bejött az ebédelőbe délben, felkapcsolta az összes villanyt (sütött a nap), felmutatta az újságot és ordította: „Ki tette ezt oda?!” Akkor még vigyorogtam, nem tudtam, ez később az irodalom halálos betegsége lesz. (Sőt kipróbáltam, milyen, ha Playboyt csempészek oda, no, azt rendre ellopták, szobájukba vitték, nem volt vita.)
Az irodalmi élet szereplői, akiknek addig olvasótáboruk, rajongótáboruk volt, nem vették észre, hogy a politika játékszerei lettek. Marionettfigurák. Elvesztették az önvalójukat. E. I. neves író, akinek három könyvét adtam ki, két drámáját mutattam be, egyszer csak nem köszönt, elfordult, nem fogadta el a kezemet. Hülye vagy, Pista?! Ha az önvaló elveszik, lehet értékes, maradandó művet alkotni? Nem hiszem. Lakájai lettek a változónak. Aki ezt nem bírta, kivonult az alkotásból. Fejes Endre végig haldokolta ezt az időszakot, esze ágában sem volt írni. Szabó Magda, amikor meghallotta, hogy úgy lesz az új könyvéből valami, ha az egy bizottság elé kerül, amelyben „kultúrpolitikusok” ülnek, megszavazzák a pénzt, és lehetőleg egyéni vállalkozóvá kell válnia, hogy mindenkinek jobb legyen – elkeseredett. Még kiadott egy levélfüzért erről, de az már nem Szabó Magda volt. Jókai Anna haláláig próbált küzdeni azért, hogy visszatérjen az alkotói közösségek világa.