Hogyan lehet ünnepelni a vírus árnyékában? Úgy ünnepelni, hogy kórházban a szeretett családtag, hogy karanténban a másik, hogy nem utazhat haza a várva várt lányunk vagy fiunk? Úgy, hogy a tudományos és áltudományos állásfoglalások zűrzavarában csak kapkodjuk a fejünket?
Visszakérdezek: hogyan lehetett megszületni Heródes véres kardjától fenyegetve, hogyan lehetett családi békéjük azoknak, akik a gyilkos indulat elől menekültek? Hogyan lehetett istállóban, sötétben, szegénységben átélni a születés csodáját?
Úgy, hogy az Úr érkezéséhez nem kellettek és azóta sem kellenek az ideálist megközelítő körülmények, kellékek, komfortos készültség. Az Úr érkezésének egyetlen feltétele a nyitott szív, az Isten felé nyitott élet. Nyitott szívű emberré válni persze nehezebb, mint alaposan bevásárolni, mindent kitakarítani, eltervezni, előkészíteni. Mert az Isten felé nyitott szív azt jelenti, hogy elengedem azt a biztonságot, amit én teremtek magamnak, s ráhagyatkozom arra, amit Isten teremt számomra. „Boldogok a lelki szegények” – mondja Jézus, mert ők tudják, hogy nincs meg nekik az, amire a legnagyobb szükségük van, s azt is tudják, honnan, kitől várják életük beteljesedését.
Lehet, hogy megpróbáltatásokra van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk valóságos helyzetünket, hogy szegények vagyunk lélekben, érzésekben, életerőben?
A mi keresztyén hitünk abból indul ki, hogy az ember valóságos helyzete nem változik attól, hogy több vagy kevesebb az áru, a pénz, hogy gyorsabban vagy lassabban jutnak el hozzánk az információk, hogy gyorsabban vagy lassabban tudunk közlekedni. Nem az határoz meg bennünket elsősorban, hogy miként változnak a szokásaink, az életünk technikai feltételei – az ember alapkérdései ugyanis változatlanok. Ahhoz, hogy ezeket az alapkérdéseket megérezzük, arra van szükségünk, hogy üresen, talán kifosztva álljunk egymás és Isten színe előtt.
Az ember az alaphelyzetére valójában mindig Isten közelségében döbben rá. Ahogyan a Biblia embereivel történt. Bárhol vannak, bárhol élnek a világban, bármit tettek, bármennyire hisznek vagy nem hisznek, mindig megpróbálják Isten jelenlétében megérteni, hogy ők kik is tulajdonképpen, és melyik az az út, amelyen nekik járni kell és lehet. A keresztény élet nagy ünnepei, a sorsfordító isteni cselekvések meghívnak bennünket az azonosulásra. Arra hívnak, hogy ne Isten lábnyomait keressük a saját életünk eseményeiben, hanem találjuk meg magunkat Isten életében, az üdvösség történetében, mely Isten és Ember közös története. Hol vagy te karácsonykor, hol vagy a születés csodája idején, hol vagy nagypénteken, amikor fel kell venni a keresztet, hol vagy a feltámadás hajnalán, amikor elindul sejtelmesen egy új kezdet minden ember számára, s számodra is?! Mikor kiáltasz már fel úgy, mint a bibliai botladozó vak: „Tedd Uram, hogy lássak!”?
A nagy keresztény ünnepek először, első lépésként szent passzivitást igényelnek tőlünk. Maradj veszteg, keresd a belső csendet, figyelj a belső hangra, zárd ki a külső zajokat, merülj el a szent történet egészében és részleteiben. S akkor majd feltárul ezeknek a talán unalomig ismert mondatoknak az eredeti, a neked szóló értelme: „Békesség a földön az embereknek…”, neked is.
Mivel képtelenek vagyunk a valóságos elengedésre, passzivitásra, ezért kezdődött minden egy gyermekkel. Hiszen a születés csodájához az ember – különösen, ha férfi – mit tehetne hozzá? Csak ámul, megrendül, s hagyja magát boldoggá tenni, „mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz…” (Ézs. 9,5)
Micsoda világ az, ahol az emberek a kétségbeesés közepén eljutnak arra a bölcsességre, hogy egy Gyermekben, a gyermekekben van a reménység! Ennek a világnak nem az a reménysége, hogy egyeseknek nagyon jó gazdasági vagy közéleti programjuk van, hogy egyesek tudják és meg is mondják, hogy mi a lényeg és merre kell menni. A politika világában akkor lesz hiteles, emberbarát egy program, egy kormányzás, ha elfogadja saját korlátozott helyét. Jobbá teheti az életünket, de nem tehet boldoggá. Megvédheti keresztény kultúránkat, de nem tud hitet ébreszteni. Jó, ha magáévá teszi a keresztény értékeket, de ne feledjük, ennek a világnak a végső reménye mégis egy Gyermekben van, a gyermekekben.
A lelki szegénnyé lett embereket az Úr érkezésekor tanácstalanság lepi meg: Mária, József, a pásztorok, a napkeletről érkező csillagász fejedelmek mind, mind előbb tanácstalanok, s keresik a különleges történések valódi értelmét. Mi, a XXI. században miért akarnánk okosabbak lenni? Miért nem merjük újra és újra megkérdezni, hogy mi újat s mi „régit” mond nekünk Krisztus születése? Hogyan igazít útba bennünket ma az, ami akkor történt, s Isten akaratából ma is történik?
Várunk valamit, várunk valakit a mi Istenünktől, az életünk Urától, elkezdjük megkapni, elkezd történni velünk, érezzük, hogy valami változik az életünkben, és mielőtt ennek örülni tudnánk, sokkal inkább tanácstalanság és félelem szorítja össze a szívünket. Miért baj ez? Mintha ez Isten cselekvésének egy állandó jellemvonása lenne, hogy amikor az Isten elkezd cselekedni, amikor a kezébe vesz és elkezd formálni, akkor először az ijedtség, a félelem és a tanácstalanság következik: mi akar ez lenni? Mennyien kérdezik meg maguktól és egymástól karácsonykor, akik igazából vártak valamit, vártak valamire, hogy mi akar ez lenni? Félelmetes, megrettentő, sokszor kimerítő vagy éppen fárasztó. Aztán végül elérkezünk az örömig, mert az Isten a mi tanácstalanságunktól, ijedtségünktől nem riad vissza, hanem tovább munkálkodik az életünkben.
A bibliai történetben embereket látunk, akik reméltek. Embereket, akik sötétségben voltak, mégis – ez egy régi szabálya Isten üzenete megértésének – valahogy a sötétségben jobban megy a belátás. Amikor a világi világosság, amikor a reflektorok, fényreklámok, képernyők kicsit halványabbak, talán ki is aludtak, amikor csak a gyertyák vannak, jobban meg lehet érteni és meg lehet közelíteni Isten világosságát, ezt a belső világosságot. A bibliai idők népei a terhes igából akartak szabadulni, abban reménykedtek, hogy lesz végre már egy kor, egy világ, amikor nem lesz újra és újra háború. Azt mondják a történészek, hogy az ókori ember életében egy emberöltő alatt – ami pedig rövidebb volt, mint ma – átlagosan három háború volt. Bizonytalan volt a békesség, bizonytalan volt az élet. Reményük abban állt, hogy egy olyan világ jön, ahol a Gyermeknek lesz igazi hatalma, ahol az lesz az igazi hatalom, ami gyermeki. Egy alapvető változást reméltek, a legalapvetőbbet. Azt remélték, hogy a saját életük és a világ is alapvetően megváltozik. Abban reménykedtek, ahogyan most mi is mindannyian, hogy a dolgok a helyükre kerülnek, hogy az életük a helyére kerül.
Az, hogy a mi életünk a helyére kerül, azt jelenti, hogy azok leszünk, amire teremtettünk, és a karácsony fényében úgy látszik minden és mindenki, amilyen valójában. Egy másik világ követe üzeni: Ne féljetek! A Gyermek, Krisztus, a Messiás, a Megváltó az, aki feltárja az eget, aki megnyitja számunkra Isten világát, betekinthetünk abba a világba, ami nekünk készíttetett. Szükségünk van erre a csodára. Az életünk az elmúlt években kezdett olyan jól kiszámíthatóvá válni, s ezt az optimizmust mára látszólag elvesztettük a világjárvány ámokfutásával. De karácsonykor jön egy gyermek, aki azt mondja: itt vagyok, hozzád jöttem, „Immanuel = velünk az Isten”. Ebben a szeretetben egyszerre van benne a kereszt árnyéka és a kapunyitás az örömre. Így kínálkozik a világjárvány kellős közepén, 2021-ben számunkra a karácsony ünnepe, ami gyógyítóan meg akarja törni a dolgok megszokott menetét, az élet sodrását vagy éppen az életünk tragédiáit, a betegséget, a halált, hogy fölmutassa a reményt, a gyógyulást, hogy elűzze a félelmet, és hirdesse nekünk az örömet!
A szerző református püspök, a zsinat lelkészi elnöke
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
