Merthogy ha a nagy társadalmi elosztórendszerek nem változtak a szocializmushoz képest, akkor mit is nevezünk rendszerváltásnak? Ha igaz, hogy a meghatározó pozíciókban megmaradtak a régi rendszer működtetői immár liberális elvekkel, akkor mennyiben változott meg a magyar közélet szerkezete? Szeretnék egyszer egy hiteles statisztikát látni arról, hogy mennyi baloldalinak, illetve jobboldalinak mondható lap, rádió, televízió volt 1990-ben, 2000-ben, 2010-ben. A népességben mekkora arányt képviseltek a tudatosan ­baloldaliak és a tudatosan konzervatívak/jobboldaliak, mekkora lehetett a középosztály, a polgárság részaránya (a nagypolgárságról nem is beszélve)? Valójában hány régi káder maradt fontos pozícióban? Az pedig egy külön regényt érne, hogyan kell és lehet a semmiből középosztályt, sőt jobboldalt teremteni ott, ahol 45 évig csak baloldal és kommunizmus volt.

2010-ben a szocialista múlt örökösei jó időre elvesztették a politikai hatalmukat. Nem azért, mert most egyetlen jelöltjük sem szenvedett autóbalesetet, hanem mert a gazdaságban továbbra is mindent elrontottak, amit csak lehetett. Ez azonban nem járt a társadalom különböző szintjein betöltött pozícióik vagy gazdasági hatalmuk hirtelen elvesztésével. Az új kormány a kétharmados győzelem birtokában meglehetősen gyorsan lépett. A legérzékenyebb, addig érinthetetlen rendszerrel, az adminisztrációval kezdték. Aztán folytatták a nagy elosztórendszerekkel. Jól ráléptek a nómenklatúra tyúkszemére. ­Pozíciók, befolyások s anyagiak tengerét veszítették el a régi rendszer urai (korántsem mindent!). Igen, ezekből a javakból most mások csemegéznek. Így alakul az új középosztály, tudatosodik az új jobboldal, sőt, minő förtelem, az új nagypolgárság. Innen ered hát az a súlyos, mély gyűlölet.

Mégis, tehetett volna mást egy kétharmados kormány? Egyetlen másfélét tehetett volna: ha ő sem csinál semmit. Ez azonban nemcsak elődeinél is nagyobb bűn lett volna, de még mélyebbre taszította volna az országot. Tehette volna jobban? Biztosan – ha lett volna civilizált párbeszéd. Ámde volt arra a legcsekélyebb esély is, hogy egy konstruktív ellenzékkel értelmes társadalmi vitában érleljenek ki olyan horderejű dolgokat, mint például az új alkotmány? Vagy hogyan teremtsünk középosztályt? Hol és hogyan húzzuk meg a szükségszerű politikai szövetségépítés határait?

Mindenki tudja a választ: erre nemhogy akkor nem volt esély, de ma sincsen. Holott sosem lehetünk biztosak abban, hogy a mindenkori kormány szakemberei látnak mindent a legátfogóbban és a legjobban. De el kell fogadnom: ha nincs a társadalom egészét átszövő, ha nem is érdek-, de legalább gyűlöletmentes vita és párbeszéd, akkor egyelőre csak tovább kérdezhetek és csak a zavaromnak adhatok hangot.

Kell-e nekem például az a liberalizmus, ahol Anders Behring Breivik, aki hetvenhét embert gyilkolt meg, a luxusbörtönéből sikerrel perelheti a norvég államot a még jobb ellátásért? Jó-e nekem az, hogy a liberalizmus tele van tiltásokkal, dogmákkal és tabutémákkal – genderizmus, PC-beszéd, eltörléskultúra –, s ha mást merek mondani és gondolni, akkor gyorsan rám ragasztanak gyűlölettel teli, borzalmas jelzőket? Valaha szerettem, tiszteltem a liberalizmust. Ma félek tőle.

Egy igazán fontos ember, Frank-Walter Steinmeier német államfő azt mondta: egy demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia. Ezért félek. Ez a mondat ugyanis nem akárkitől származik, s egyszerre ássa alá mind a liberalizmust, mind a demokráciát. Hiszen durván monopolizálja a liberalizmust, s mint egyetlen érvényes ideológiai besorolást élteti. Ami vagy helyes, vagy nem, de ezt hadd döntsük el mi, emberek! Ez így egyenes út az idiokráciába.

Hát ezért hiányzik nekem oly nagyon a konstruktív ellenzék. Bihari Mihály Politológia című tanulmányában azt írja: „A konstruktív ellenzék tudomásul veszi, hogy nem képes kormányzati hatalomra kerülni, és a kormányozhatatlanság elkerülése érdekében, tágabb nemzeti érdekek alapján – még ha nem is ért egyet a kormány programjával – annak szakszerű és jogszerű végrehajtását nem akadályozza, éles kritikát csak a jogszerűség és a szakszerűség veszélye esetén alkalmaz, a sürgős ügyekben engedékeny, elvfenntartó kompromisszumok megkötésére hajlandó, nem bocsátkozik kormánybuktató akciókba.” Én hadd tegyem hozzá: gondolkodik, javasol, segít.

Volt ilyen valaha? Lesz ilyen valaha? Hol? Mikor? Mert az ellenzék nem kevesebbet, mint alkotmányellenes puccsot, vagyonelkobzásokat, per nélküli bebörtönzéseket, azonnali letartóztatásokat, bolsevik típusú leszámolást ígér. Közben a parlamentet bolondokházának nézik, ahol üvöltöznek, útszéli módon fenyegetőznek, kerepelnek, sípolnak, röplapokat dobálnak, alpári stílusú táblákat mutogatnak. S az anarchia, a rendbontás miatt barátaik, a liberálisok meg a demokraták nem szólnak rájuk.

A liberalizmus, a demokrácia többszörösen megrogyott, és nem látjuk, mi a megoldás, hová tartunk. De azért is, mert világnézetünket óriá­si erő fenyegeti, amivel ha nem tudunk szilárdan szembenézni, akkor óhatatlanul elbukunk. Ez a mindent átható erő a digitalizáció. A profilozási technológiáknak köszönhetően a hatalom már azt is tudja bárkiről, hogy mely témáról mit gondol. Ám az igazán félelmetes az, hogy immár gőzerővel működnek a közösségi média gondolatgyárai. Ami pedig az agymosó bulvárral megtámogatva pokoli jövőt sugall. Leginkább az úgynevezett fejlett – liberális? – demokráciákban.

Volna tehát bőven ok az együttműködésre.

A szerző nyugalmazott EU-szakértő

Borítókép: illusztráció (Fotó: Flickr)