Magyarországnak – mint minden országnak – nagy szüksége volna konstruktív ellenzékre. Voltak erre elszigetelt kísérletek, lózungnak megmaradt nyilatkozatok, ám a mindennapi tapasztalat folyamatosan azt mutatja, hogy erre nem volt és egy darabig nem is lesz esély.
Mit jelent ez? Egyszerűen: barbarizmust. De finoman fogalmazva is: az együttműködés teljes hiányát. Vagyis a magyar társadalom az úgynevezett rendszerváltás óta egy pillanatig sem járt az együttműködő nemzet útján. Miért?
1989 előtt pár évvel már sarjadzott az úgynevezett demokratikus ellenzék, amelynek köszönhetően sokan kezdtünk hinni a liberalizmusban. Annyira, hogy azt hittük, a liberális hozzáállás ellenzékben is liberális, együttműködő lehet. Tamás Gáspár Miklóstól akkor még azt tanultuk, a klasszikus liberális gondolkodó akár jobboldali konzervatív is lehet.
Nagyon hamar kiderült, hogy Magyarországon ez nem így van. Hirtelen az addigi demokratikus ellenzékkel együtt liberálisok lettek mindazok, akik az előző rendszert működtették. Az első kormány demokrata lehetett, liberális viszont nem. A második kormány ideje alatt kezdett igazán kirajzolódni, mit is jelent valójában, kiknek a birtoka a liberalizmus. Akiknek ez nem tetszett, azok lassan kialakítottak egy évtizedek óta nem látott jobboldali szövetséget. Aztán ők lettek a harmadik kormány. Ettől kezdve tapintható a magyar politikában a gyilkos gyűlölet.
Húsz évig a nómenklatúra annyira el volt foglalva a meggazdagodás és helyezkedés új lehetőségeivel, hogy a magyar társadalom legnagyobb gondjaira nem maradt ideje. Lényegileg nem változott a társadalombiztosítási, a nyugdíj-, az egészségügyi, az oktatásügyi; egyetlen rendszer sem. Én ebben látom a fő okát, hogy mire 2008-ban beütött a világválság, addigra Magyarország már mély krízisben volt. Több százezer rokkantnyugdíjas, munkanélküliség az egekben, 3,5 millió adófizető tart el hatmillió embert, nonszensz.
A polgári koalíció 1998 és 2002 között viszonylag sikeres volt, és ezt valahogy feledtetni kellett. Ők ugyanis nem tartoztak a nómenklatúrába. Nem ők igazgatták a nagy társadalmi elosztórendszereket. 2002-ben, nem utolsósorban az RTL Klub keményen kampányoló Heti Hetesének köszönhetően, meglepetésre újra a nómenklatúra kerülhetett hatalomra. Alaposan megbosszulták a kisiklást. Feltűnt bárkinek is, hogy 2002 áprilisa előtt azért volt olyan népszerű a Heti Hetes, mert durván kormányellenes volt? Aztán a baloldal győzelme után nem változott. Addig is Orbánt szidták, azután is. Szóval a médiarendszer sem változott. (Nagyon tanulságos újranézni az RTL Klub kampányadásait.) Legalább tíz évet veszített az ország.
Merthogy ha a nagy társadalmi elosztórendszerek nem változtak a szocializmushoz képest, akkor mit is nevezünk rendszerváltásnak? Ha igaz, hogy a meghatározó pozíciókban megmaradtak a régi rendszer működtetői immár liberális elvekkel, akkor mennyiben változott meg a magyar közélet szerkezete? Szeretnék egyszer egy hiteles statisztikát látni arról, hogy mennyi baloldalinak, illetve jobboldalinak mondható lap, rádió, televízió volt 1990-ben, 2000-ben, 2010-ben. A népességben mekkora arányt képviseltek a tudatosan baloldaliak és a tudatosan konzervatívak/jobboldaliak, mekkora lehetett a középosztály, a polgárság részaránya (a nagypolgárságról nem is beszélve)? Valójában hány régi káder maradt fontos pozícióban? Az pedig egy külön regényt érne, hogyan kell és lehet a semmiből középosztályt, sőt jobboldalt teremteni ott, ahol 45 évig csak baloldal és kommunizmus volt.
2010-ben a szocialista múlt örökösei jó időre elvesztették a politikai hatalmukat. Nem azért, mert most egyetlen jelöltjük sem szenvedett autóbalesetet, hanem mert a gazdaságban továbbra is mindent elrontottak, amit csak lehetett. Ez azonban nem járt a társadalom különböző szintjein betöltött pozícióik vagy gazdasági hatalmuk hirtelen elvesztésével. Az új kormány a kétharmados győzelem birtokában meglehetősen gyorsan lépett. A legérzékenyebb, addig érinthetetlen rendszerrel, az adminisztrációval kezdték. Aztán folytatták a nagy elosztórendszerekkel. Jól ráléptek a nómenklatúra tyúkszemére. Pozíciók, befolyások s anyagiak tengerét veszítették el a régi rendszer urai (korántsem mindent!). Igen, ezekből a javakból most mások csemegéznek. Így alakul az új középosztály, tudatosodik az új jobboldal, sőt, minő förtelem, az új nagypolgárság. Innen ered hát az a súlyos, mély gyűlölet.
Mégis, tehetett volna mást egy kétharmados kormány? Egyetlen másfélét tehetett volna: ha ő sem csinál semmit. Ez azonban nemcsak elődeinél is nagyobb bűn lett volna, de még mélyebbre taszította volna az országot. Tehette volna jobban? Biztosan – ha lett volna civilizált párbeszéd. Ámde volt arra a legcsekélyebb esély is, hogy egy konstruktív ellenzékkel értelmes társadalmi vitában érleljenek ki olyan horderejű dolgokat, mint például az új alkotmány? Vagy hogyan teremtsünk középosztályt? Hol és hogyan húzzuk meg a szükségszerű politikai szövetségépítés határait?
Mindenki tudja a választ: erre nemhogy akkor nem volt esély, de ma sincsen. Holott sosem lehetünk biztosak abban, hogy a mindenkori kormány szakemberei látnak mindent a legátfogóbban és a legjobban. De el kell fogadnom: ha nincs a társadalom egészét átszövő, ha nem is érdek-, de legalább gyűlöletmentes vita és párbeszéd, akkor egyelőre csak tovább kérdezhetek és csak a zavaromnak adhatok hangot.
Kell-e nekem például az a liberalizmus, ahol Anders Behring Breivik, aki hetvenhét embert gyilkolt meg, a luxusbörtönéből sikerrel perelheti a norvég államot a még jobb ellátásért? Jó-e nekem az, hogy a liberalizmus tele van tiltásokkal, dogmákkal és tabutémákkal – genderizmus, PC-beszéd, eltörléskultúra –, s ha mást merek mondani és gondolni, akkor gyorsan rám ragasztanak gyűlölettel teli, borzalmas jelzőket? Valaha szerettem, tiszteltem a liberalizmust. Ma félek tőle.
Egy igazán fontos ember, Frank-Walter Steinmeier német államfő azt mondta: egy demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia. Ezért félek. Ez a mondat ugyanis nem akárkitől származik, s egyszerre ássa alá mind a liberalizmust, mind a demokráciát. Hiszen durván monopolizálja a liberalizmust, s mint egyetlen érvényes ideológiai besorolást élteti. Ami vagy helyes, vagy nem, de ezt hadd döntsük el mi, emberek! Ez így egyenes út az idiokráciába.
Hát ezért hiányzik nekem oly nagyon a konstruktív ellenzék. Bihari Mihály Politológia című tanulmányában azt írja: „A konstruktív ellenzék tudomásul veszi, hogy nem képes kormányzati hatalomra kerülni, és a kormányozhatatlanság elkerülése érdekében, tágabb nemzeti érdekek alapján – még ha nem is ért egyet a kormány programjával – annak szakszerű és jogszerű végrehajtását nem akadályozza, éles kritikát csak a jogszerűség és a szakszerűség veszélye esetén alkalmaz, a sürgős ügyekben engedékeny, elvfenntartó kompromisszumok megkötésére hajlandó, nem bocsátkozik kormánybuktató akciókba.” Én hadd tegyem hozzá: gondolkodik, javasol, segít.
Volt ilyen valaha? Lesz ilyen valaha? Hol? Mikor? Mert az ellenzék nem kevesebbet, mint alkotmányellenes puccsot, vagyonelkobzásokat, per nélküli bebörtönzéseket, azonnali letartóztatásokat, bolsevik típusú leszámolást ígér. Közben a parlamentet bolondokházának nézik, ahol üvöltöznek, útszéli módon fenyegetőznek, kerepelnek, sípolnak, röplapokat dobálnak, alpári stílusú táblákat mutogatnak. S az anarchia, a rendbontás miatt barátaik, a liberálisok meg a demokraták nem szólnak rájuk.
A liberalizmus, a demokrácia többszörösen megrogyott, és nem látjuk, mi a megoldás, hová tartunk. De azért is, mert világnézetünket óriási erő fenyegeti, amivel ha nem tudunk szilárdan szembenézni, akkor óhatatlanul elbukunk. Ez a mindent átható erő a digitalizáció. A profilozási technológiáknak köszönhetően a hatalom már azt is tudja bárkiről, hogy mely témáról mit gondol. Ám az igazán félelmetes az, hogy immár gőzerővel működnek a közösségi média gondolatgyárai. Ami pedig az agymosó bulvárral megtámogatva pokoli jövőt sugall. Leginkább az úgynevezett fejlett – liberális? – demokráciákban.
Volna tehát bőven ok az együttműködésre.
A szerző nyugalmazott EU-szakértő
Borítókép: illusztráció (Fotó: Flickr)
