Hosszú szünet után, az úgynevezett „pingpong diplomácia” eredményeképpen 1972. februárjában Nixon elnök négy napos látogatásra Pekingbe utazik. Tárgyal Mao Ce-tunggal és Csu En-lajjal. Kiadnak egy közös nyilatkozatot, amelyben az Egyesült Államok többek között elismeri, hogy Tajvan „a kínaiak szemében” Kína része.

Ezt követően Gerard Ford 1975-ben tesz látogatást Kínában.

Két amerikai elnöki út után a két ország 1979. január 1-jén felveszi a diplomáciai kapcsolatot, megnyílnak a nagykövetségek, és január 29-én Teng-Hsziao-ping Washingtonba látogat, Carter elnökkel tárgyal. Ezt követően az Egyesült Államok „hivatalosan” megszakítja kapcsolatait Tajvannal.

1984. április–május: Reagan elnök Pekingben öt megállapodást ír alá a kínaiakkal. Ezek gazdasági, kereskedelmi, műszaki és kulturális témájú megállapodások, de ekkor írják alá az atomenergia békés felhasználásáról szóló együttműködést is.

Négy év múlva, 1989 februárjában pedig a kínai államfő látogat Washingtonba, és aláírják a nukleáris együttműködési szerződést. Ugyanekkor idősebb Bush, az USA elnöke egy pekingi munkalátogatáson megerősíti és elkötelezi magát, miszerint az Egyesült Államok kitart az „egy Kína” elv mellett, és politikáját is ennek rendeli alá.

Az 1989. júniusi események (Tienanmen tér) lehűtik a két ország kapcsolatait, három év múlva jön létre ismét hivatalos találkozó Bush és Li Peng között New Yorkban.

1993. november 20. (ezt muszáj szó szerint idéznem!):

„Bill Clinton amerikai elnök az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködési Fórum (APEC) seattle-i tanácskozásán Csiang Cö-min kínai államfő értésére adja, hogy Washington csak akkor hosszabbítja meg a legnagyobb kedvezményes kereskedelmi (MFN) elbánást Kína számára, ha Peking javít az emberi szabadságjogok helyzetén. Washington azonban ettől kezdve a viszony sokoldalú szélesítésére törekszik, főleg gazdasági téren.”

Mi is következik ebből? Az, hogy az Egyesült Államok a kínai forradalom leverése után egyetlen percig sem függesztette fel a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt Kínával szemben. Egyetlen percre sem. Aztán a nyilvánosság előtt kicsit keménykedett, és következett 1994. május 26-a – ezt is idézem szó szerint, annyira jó:

„Clinton bejelenti: a kereskedelmi forgalomban Kínának biztosított legnagyobb kedvezmény elvét a jövőben nem kapcsolják össze az emberi jogok ügyével. Abban az évben a novemberi újabb APEC-csúcs alkalmával az indonéziai Bogorban tárgyal ismét a két államfő.”

Istenem… Annyira kiszámítható… Annyira jellemző…

S következnek a lényeget soha, semmiben sem érintő, a nyilvánosságnak szánt szájtépések:

1995. október: Clinton New Yorkban ugat kicsit az „emberi jogokról” Csiang Cö-minnek, aztán megállapodnak, hogy kölcsönösen ellátogatnak egymáshoz. Erre 1997 októberében kerül sor, amikor is a kínai államfő Washingtonba megy, és megegyezik Clintonnal a közvetlen telefonvonal felállításáról, továbbá, ha már együtt vannak, ismét aláírnak egy csomó megállapodást és együttműködési szerződést. Aztán még Vancouverben is összefutnak egy puszira az APEC-csúcs hivatalos megnyitója előtt.

A következő év júniusában pedig Pekingbe látogat Clinton, ahol is egy mindössze 47 pontos (!) megállapodást írnak alá, és kölcsönösen kijelentik, hogy atomrakétáik soha nem irányulnak egymás ellen.

1999. április – idézem: „Hivatalos amerikai látogatásán Csu Zsung-csi kínai kormányfő Washingtonban találkozik Bill Clinton elnökkel, aki megerősíti, hogy az Egyesült Államok stratégiai partneri viszonyt kíván kialakítani Kínával.” Majd: „A viszony május 7-én ismét mélypontra jut, amikor a Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokban Belgrádban bombatalálat éri a kínai nagykövetséget. Clinton és Csiang Cö-min ezután 1999 szeptemberében és 2000 szeptemberében találkozik.” (Azok a hülye kínaiak nehezményezték, hogy az amerikaiak lebombázták a nagykövetségüket. Tényleg nincs semmi humoruk…)

És jön az ezredforduló, ezt ismét idézem szó szerint, annyira jellemző:

„2000. október 10-én Clinton aláírja az amerikai–kínai kereskedelmi kapcsolatok normalizálásáról szóló megállapodást, így ezután az amerikai kongresszus már nem dönt évente a »legnagyobb kedvezmény elve« érvényesítéséről. (Kína 2000-ben az Egyesült Államok negyedik legnagyobb kereskedelmi partnere volt, az amerikai kivitel azonban csak 16 milliárd dollárt, az import viszont 100 milliárdot tett ki, a hiány amerikai szempontból majdnem 84 milliárd dollár volt.)” (Jó mi?)

De ez még jobb:

„A kétoldalú kapcsolatokat 2001 április elején újabb incidens zavarja meg: a kínai partoknál összeütközik egy amerikai felderítő repülőgép és egy kínai vadászgép, az amerikaiak kényszerleszállást hajtanak végre Kínában. Az amerikai legénységet csak hosszas diplomáciai huzavona és amerikai bocsánatkérés után engedik szabadon.”

Természetesen azt a kérdést tilos feltenni, hogy mi az anyjuk keservét keresnek amerikai felderítő gépek Kína partjainál.

Az ikertornyok elleni támadás aztán ismét fordulatot hoz a két állam viszonyában, ugyanis a támadás után, októberben Csiang Cö-min feltétlen támogatásáról biztosítja az Egyesült Államokat a terrorizmus elleni harcban. A kínai elnök aztán Sanghajban, az APEC-csúcson találkozik először ifjabb Bush amerikai elnökkel, és biztosítja, hogy kínai hírszerzési adatok átadásával és a terrorista csoportok bevételi forrásainak elvágásával segíti Amerikát a terrorizmus elleni harcban.

Nos, mindezek ismeretében azért tegyük fel a kérdést: vajon 1972-ben, aztán a nyolcvanas években, meg Tienanmen után, és a kilencvenes években, kétezres években Kína egy remekbe szabott liberális demokrácia volt?

Ebben a harminc-negyven évben Kínában csodálatosak voltak a nyugati értelemben vett emberi jogok?

Ebben a harminc-negyven évben az ujgurok úgy éltek, mint Marci Hevesen?

Vajon akkoriban fűszoknyás kínai lányok hordták a tibetieknek a mojitót?

Nem?

Akkor őfelsége a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal miért kilincselt reggeltől estig Pekingben, és miért fűzte egyre szorosabbá a gazdasági együttműködést illetve a szabadkereskedelmet?

Úgy is feltehetjük a kérdést: vajon mi volt az emberi jogokkal 1972 és úgy nagyjából 2015 között, néhány semmitmondó, üres és hülye nyilatkozaton meg röhejes kardcsörtetésen kívül?

Őfelsége a Nyugat számára az emberi jogok meg a demokrácia meg a jogállam (ismétlem: ez utóbbi kettő éppen most cserél helyet!) egyszerűen érdekfüggő lózungok csupán?

Igen. Azok. És ugyan mi történt az utóbbi években, ami miatt hirtelen ismét fontossá váltak ezek a lózungok?

Mondom.

Illetve egy 2005-ös Origo cikkhez nyúlok vissza, címe:

„Az USA fejére nőtt a hatalmas panda”

Akkor lássuk! (folytatjuk)

Az Ehhez a Nyugathoz? című írás első és második része itt olvasható.