Numerus clausus 1.2…

És most?

Mit is ír a már idézett Peterson, miért nem professzor többé a Torontói Egyetemen? Többek között ezt írja:

„Egy közeli barátom, aki azon kevés kollégák egyike, akik továbbra is a barátaim maradtak (egyébként egy egyértelműen liberális baloldali emberről van szó), egyenesen azt mesélte, hogy az egyetemén a pszichológia szak új hallgatói az objektív »Graduate Record Examination (GRE)« (azaz Eredményszámítási Módszer, mely a magyarországi érettségi-pontrendszerhez mérhető. A szerk.) számítása nélkül lettek felvéve, és nem tudnak megbirkózni az első éves statisztikai kurzussal. Az eredmény az lett, hogy dühösen arra célozgatnak, hogy a statisztika rasszista tudomány. Apropó: a társadalomtudományban (és az orvostudományban is) minden az őszinte és hozzáértő statisztikákon áll vagy bukik.”

Hát nem csodás?

Röpke száz év, és visszatértünk a faji alapú numerus clausushoz, csak most a fehér középosztálybeli ifjak (meg onnan fölfelé) az új áldozatok.

Fekete vagy, sárga vagy, „bennszülött” vagy, és teljesen hülye? Semmi baj, fel vagy véve!

Képtelen vagy levizsgázni? Semmi baj, az általad nem abszolvált tudományágat elnevezzük rasszistának!

És az eredmény? Hallgassuk ismét Petersont:

„Szükséges-e rámutatnom arra, hogy a hosszú távú implicit attitűdök – azok a viselkedésminták, melyek kultúránk sarokpontjait képezik – nem alakíthatók át rövid távú, explicit képzéssel? Feltéve persze eleve azt, hogy ezek az állítólagos elfogultságok a felvázolt módon egyáltalán léteznek. Ez a hipotézis ugyanis eleve egy nagyon gyenge állítás, és én itt most tudományos szempontból beszélek. Az „Implicit Association Test” – a sokat dicsért IAT, amely az implicit elfogultság objektív diagnosztizálását célozza meg (ilyenek például a született rasszizmus és hasonló elképzelések), semmiképpen sem elég erős, érvényes és megbízható módszer ahhoz, hogy bizonyítsa is azt, amit állít. A teszt két eredeti tervezője, Anthony Greenwald és Brian Nosek ezt nyilvánosan el is mondta. A harmadik kiötlője, Mahzarin Banaji, a Harvard professzora, továbbra is vonakodik. Ez nagyrészt nyíltan baloldali politikai programjának tudható be, amit a pszichológia egy olyan résztudományába, a szociálpszichológiába ágyazott be, amely eleve annyira korrupt, hogy a második világháború után hat évtizedig tagadta a baloldali tekintélyelvűség puszta létezését is. Ugyanezek a szociálpszichológusok amúgy a konzervativizmust (a „rendszerigazolás” álarcában) egyúttal nagyrészt a pszichopatológia egy formájának tekintik.

Banaji továbbá elismeri, hogy visszaélt kutatási eszközével, de a Harvardon betöltött pozíciója az egyik legfőbb indok, amiért még mindig a DIE igája alatt kell szenvednünk. Ennek ártalmas hatása felmérhetetlen arra az akadémiai rendszerre, amely valaha a legközelebb állt ahhoz, hogy az igazságos kiválasztás eszköze legyen.  […]

Ezen túlmenően a diplomás klinikai pszichológiai képzési programok akkreditációs testületei Kanadában most azt tervezik, hogy megtagadják az egyetemi klinikai programok akkreditálását, hacsak nem a »társadalmi igazságosság« feltételeivel rendelkeznek. Ez, párosulva néhány közelmúltbeli kanadai jogszabályi változással, miszerint például törvényen kívül helyezték az úgynevezett »konverziós terápiát« (a valóságban rendkívül kockázatossá teszik klinikusok számára, hogy bármit egyáltalán csináljanak, hisz mindig és mindenben egyet kell érteni az ügyfeleikkel), a gyakorlatban a teljes klinikai pszichológiát kivégzik, mely szakma mindig teljes mértékben a bizalomtól és a magánélet szentségétől függött. Hasonló lépések vannak folyamatban más szakmai területeken, mint például az orvostudomány és a jog is. Ha azt gondolná valaki esetleg, hogy a pszichológusok, ügyvédek és más szakemberek nem rettegnek már most az uralkodó, woke irányítású szakmai kollégiumoktól, akkor egyszerűen fel se fogja azt, hogy milyen messzire jutott ez az egész. […]

Azok, akik úgy gondolják, hogy túlértékelem ezt az dolgot, vagy hogy ez a jelenség egyszerűen csak az egyetemekre korlátozódik, vesse tekintetét néhány más példára! Egy hollywoodi jelentés, amely köztudottan a »liberális« érzelmek elcsépelt melegágya, szintén azt jelzi, hogy milyen messzire jutottunk. 2020-ban a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (az Oscar-díjat kiadó bizottság) egy ötéves tervbe fogott (ez vajh valami történelmi viszhangot jelent?), hogy »diverzifikálja szervezetünket és kiterjessze a legjobb alkotások meghatározását«, ami magában foglalta az »Oscar-díj új megjelenítési és befogadási szabványainak« kidolgozását, hogy az elméletileg »jobban tükrözze a mozilátogató közönség sokszínűségét«. Milyen gyümölcsöt hozott ez a kezdeményezés, a DIE-ideológia ivadéka? Egy nemrégiben megjelent cikk szerint, amelyet Peter Kiefer és Peter Savodnik írt, és a The New York Times volt újságírója, Bari Weiss tett közzé Common Sense nevű honlapján (Weiss otthagyta a Timest, miután a radikális baloldali ideológia behatolt az újságba, ahogy így tett Tara Henley is a közelmúltban, a CBC-nél): »Több mint 25 íróval, rendezővel és producerrel beszéltünk, akik mindannyian liberálisnak vallják magukat, és mindannyian zsigeri félelmüket fejezték ki, hogy az új dogmával szembe merjenek fordulni… Hogyan éljük túl a forradalmat? Úgy, hogy a leglelkesebb támogatójává válunk! […] Hirtelen minden beszélgetés minden ügynökkel vagy producerrel azzal végződött: Van valamilyen BIPOC-kötődése ennek a projektnek?«[…]

„Most ott tartunk, hogy először a fajt, az etnikai hovatartozást, a »társadalmi nemet«, tehát »gendert« vagy a szexuális preferenciát mindenkinél meghatározó jellemzőként (pont ahogyan a radikális baloldaliak szeretnék), másodszor pedig ezt a legfontosabb minőségként kezelik, mely többet ér, mint a tanulás, a kutatás, vagy a tapasztalat.”

Hát ez igazán óriási siker, ugye? Elmondhatjuk, hogy pontosan erről álmodoztunk, amikor az egykorvolt fal rosszabbik oldalán ücsörögve oda vágytunk, a túloldalra, a fényességes Nyugatra.

Ahol most ismét faji alapú numerus clausus van, és az immáron „progresszívnek” és „woke”nak nevezendő jakobinusok-nácik-bolsevikok megint és újra nagyon, de nagyon büszkék magukra.

És lerántatnak talapzataikról a szobrok, betiltatik Shakespeare, Mark Twain, Mozart és úgy általában a klasszikus zene, a statisztika pedig benácul. Mindeközben az egyetemi ifjúság safe space-ekbe menekülve pislog a kifejezéstelen szemével, s onnan ki-kicsapva hörgi, hogy épül a szép új világ. (Százkétféle nemi identitással, hogy egyem meg a drága kicsi szívüket…)

Putyin pedig beszédet tart, s ezeket mondja (Peterson is őt idézi!):

„Az úgynevezett »társadalmi haladás« hívei most úgy vélik, hogy valamiféle új és jobb tudattal vezetik az emberiséget. Istenem, tűzd ki a zászlókat, ahogy mi mondjuk, és menj előre! Az egyetlen dolog, amit most el akarok mondani, az, hogy a receptjeik egyáltalán nem újak. Lehet, hogy ez néhány ember számára meglepő, de Oroszország már járt itt. Az 1917-es forradalom után a bolsevikok Marx és Engels dogmáira támaszkodva szintén azt mondták, hogy megváltoztatják a meglévő módszereket és szokásokat, és nemcsak a politikai és gazdasági, hanem az emberi erkölcs fogalmát és az egészséges társadalom alapjait is megváltoztatják. Az ősi értékek, a vallás, az emberek közötti kapcsolatok lerombolása egészen a család teljes elutasításáig terjedt. Nálunk is volt ilyen. A szeretteinkről kémkedés, a besúgás bátorítása. Mindezt előrelépésnek tekintették, és egyébként széles körben támogatták akkoriban az egész világon is, és meglehetősen divatos is volt, ugyanúgy, mint manapság. A bolsevikok egyébként abszolút intoleránsak voltak az övéktől eltérő véleményekkel szemben.

Úgy gondolom, hogy ennek eszünkbe kell jutnia néhány olyan jelenség kapcsán, aminek most tanúi vagyunk. Elnézve, mi történik számos nyugati országban, elképedve látjuk azt a korábbi hazai gyakorlatot, amit mi szerencsére, remélem, már a távoli múltban hagytunk. Az egyenlőségért és a diszkrimináció ellen folytatott harc abszurditással határos agresszív dogmatizmussá fajult, amikor például a múlt nagy szerzőinek – mint például Shakespeare-nek – a műveit már nem tanítják az iskolákban vagy egyetemeken, mert elképzeléseiket elmaradottnak tartják. A klasszikusok elmaradottak, mert nem ismerik a nem vagy a faj fontosságát! Hollywoodban emlékeztetőket osztanak ki a helyes történetmesélésről és arról, hogy hány darab, milyen színű vagy nemű szereplő legyen egy filmben. Ez rosszabb, mint amilyen a Központi Bizottság volt a Szovjet Kommunista Pártban!”

Sírnivalóan és tragikusan igaz minden kiejtett szó.

(folytatjuk)

Borítókép: Jordan Peterson (Fotó: Flickr)