„Nem volt tisztességes, de végül jót tett az országnak: a vállalatok újra működni kezdtek és az emberek kaptak fizetést” – vallja Gibney filmjében Mihail Hodorkovszkij arról a privatizációs programról, amelynek részeként ő és üzlettársai a Jukosz olajipari vállalatot szerezték meg valós értékének töredékéért.

A módszer egyszerű volt: a Szovjetunió széthullásakor megtollasodott – és a privatizációs utalványokat milliószámra felvásárló – üzletemberek hitelt folyósítottak a csőd szélén szédelgő állami vállalatoknak, s amikor azok nem tudták visszafizetni a kölcsönt, a hitelezők tulajdonjogot szereztek a cégben. 

A vállalatokat átszervezték, azok már termeltek nyereséget, az alkalmazottak kaptak fizetést, s amikor a szavazóurnákhoz járultak 1996-ban, nem a kommunista Gennagyij Zjuganovra, hanem a hivatalban lévő államfőre, Borisz Jelcinre voksoltak.

Bár a módszer nem tűnik bonyolultnak, a szovjet birodalom széthullása utáni általános csődhelyzetben és káoszban csak kevesen voltak képesek teljesíteni ezt a feladatot. A saját bevallása szerint is mohó Hodorkovszkij egyike volt a sikeres, de egyben gátlástalan üzletembereknek, s néhány év alatt nemzetközi összehasonlításban is korszerűnek mondható céget faragott a Jukoszból.

A valóban mélyre ásó filmben Gibney, aki a Londonban élő Hodorkovszkij mellett megszólaltatta az egykori oligarcha üzlettársait, valamint az akkori és a mostani orosz valóságot ismerő újságírókat is, azt sugallja, hogy Hodorkovszkij végül azért került börtönbe Putyin országlása első éveiben, mert megunta a szupergazdagságot, és az egész országot át akarta alakítani. 

S a többi oligarchával ellentétben ő nem játékszereket – focicsapatokat, vagy Fabergé-tojásokat vásárolt – hanem megpróbált szembeszállni az autoriter Putyinnal. Hodorkovszkij ugyanis nem volt semmivel sem rosszabb, mint a rablóprivatizáció során meggazdagodott többi orosz oligarcha, az ő valós „bűne” az lett, hogy nem volt hajlandó távol tartani magát a politikától.”

Hát csak nem ismerős? Csak nem azt akarják mondani, hogy fel tudnának sorolni néhány magyarországi Hodorkovszkijt a rendszerváltás éveiből? Továbbá azon sincsenek meglepve, hogy az ezekkel szembeszálló Putyin egycsapásra „autoriter” meg „diktátor” lett – s hogy erre is van hazai példájuk?

Ki gondolta volna…

De vissza Ukrajnához!

Az Egyesült Államok úgy döntött, Ukrajnában szerzi vissza a térségben végképp elveszített befolyását. Titkosszolgálati eszközökkel megszervezett egy „forradalmat” (valójában puccsot) az oroszbarát elnök ellen, hatalomba juttatott egy rakás ügynököt, rátette a kezét a legfontosabb stratégiai pontokra, és azt hitte, mindennek nem lesz semmiféle következménye.

Aztán lett.

Putyin ugyanis visszaszerezte Oroszországnak a Krímet, s a félszigeten lévő, kulcsfontosságú orosz hadihajó-kikötőt, amely az egyetlen orosz kijárat a Fekete-tengerre. 2014 márciusában amúgy a Krímben népszavazást is tartottak az Oroszországhoz csatlakozás kérdéséről, amely népszavazáson elsöprő többségben voltak az Oroszországhoz csatlakozni akarók. 

A népszavazást természetesen mind az USA mind az EU törvénytelennek és érvénytelennek nyilvánította, amivel nem is lenne semmi baj, ha ugyanezek nem tartották volna teljesen rendben lévőnek, amikor például Montenegró népszavazást rendezett az önállóságáról, vagy amikor Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. 

De ez már amúgy teljesen mindegy, ugyanis sem a Krím félsziget többségben lévő orosz lakosságát, sem pedig Oroszországot nem érdekli, mit gondol róluk az USA és az EU.

A másik puskaporos hordó Ukrajnában a kelet-ukrajnai régió, pontosabban a Luhanszki és a Donyecki (Donbasz) térség. Idézzünk csak fel egy rég elfeledett momentumot erről a területről! 1994-ben véleménynyilvánító népszavazást rendeztek itt, a következő kérdéseket téve fel a lakosságnak:

– Kívánják-e, hogy az orosz nyelv hivatalos legyen Ukrajnában?

– Legyen-e az orosz közigazgatási nyelv ebben a régióban?

– Alakuljon-e át Ukrajna föderációvá?

– Létesítsenek szorosabb kapcsolatot a Független Államok Közösségével?

A népszavazáson résztvevők 90 százaléka (!) igennel válaszolt ezekre a kérdésekre (a régió orosz lakossága nagyjából 50 százalék).

Ezek után a kérdésekben megfogalmazott dolgokból egyetlen egy sem valósult meg. Majd a 2014-es (Amerikából is szervezett és finanszírozott) puccs után tömegtüntetések törtek ki ebben a régióban, és harcok bontakoztak ki az oroszbarát erők és Kijev között. 

A nyugati vádak szerint Oroszország fegyverekkel és katonákkal támogatja a lázadókat, illetve szeparatistákat. Ezt semmi okunk megkérdőjelezni. A kérdés csak az, vajon miért mindig csak őfelsége, a Nyugat támogathat pénzzel, titkosszolgálattal, fegyverekkel vagy akár katonai beavatkozással neki tetsző erőket, bárhol a világon?

Ami tény: az Egyesült Államok egyre fokozza háborús retorikáját és a hisztériakeltést.

Különösen felerősödött ez Biden hivatalba lépése óta.

Most ott tartunk, hogy az Egyesült Államok a közelgő háború valószínűségét 70-90 százalékra teszi (!), és olyan nyilatkozatok látnak napvilágot, amelyek szerint az Egyesült Államok „evakuálni készül nagykövetsége személyzetét Kijevből”.

Mintha Kijevben bombáznának.

Nem lenne egyszerűbb – ha már mindenképpen muszáj hazudozni – beülni a követségi autókba, kihajtatni a kijevi reptérre, és hazamenni az első járattal?

Nem, mert akkor nem esnének pánikba az emberek.

Amúgy elég nevetséges és szánalmas, amikor az amerikai és az ukrán elnök megbeszélésén a háborúval rémisztgető amerikai elnöknek mondja ukrán kollégája, hogy hagyja már ezt abba, mert ennek a hisztériakeltésnek nincsen semmi értelme.

És akkor nézzük, mi is történik!

Első nap: USA-nyilatkozat a kijevi nagykövetségük „evakuálásáról”.

Második nap: „A háború valószínűsége 70-90 százalék”.

Harmadik nap: „Putyin nem áll meg, miután lerohanja egész Ukrajnát, le fogja rohanni egész Közép-Európát”.

Negyedik nap: az USA „nagyon aggódik”, hogy mi lesz „Európa gázellátásával”.

Ötödik nap: az USA közli, hogy amennyiben Oroszország háborút indít, nem engedélyezi az Északi Áramlat 2. gázvezeték beüzemelését.

És itt válik minden érthetővé, barátaim!

Ez a fene nagy aggodalom, ez rántja le a leplet erről az egész gazemberségről. Mert miről is van szó?

Az Egyesült Államok, miután lecsúszott a keze a közel-keleti energiahordozók csapjáról, és elveszítette minden befolyását a térségben Kína ellenében, vagyis már nem tudja mivel sakkban tartani sem Kínát, sem Japánt sem pedig az EU-t, ahogy ezt nem olyan régen még stratégiai célként megfogalmazta, egyrészt Ukrajnában próbálja visszaszerezni legalább részben azt a befolyását, amivel egykor bírt, másrészt az ukrajnai csövek ellenőrzésével akarja „sakkban tartani” az EU-t is és Oroszországot is. 

Harmadrészt az Egyesült Államok néhány évvel ezelőtt egy új technológia segítségével elkezdte kitermelni nagy mennyiségű, úgynevezett palagázkészletét.

A palagáz kitermelése rendkívül környezetszennyező és rendkívül drága.

És ezt a palagázt bárhogyan is, de el kell adniuk, mert a kitermeléssel foglalkozó cégek jelenleg irgalmatlan veszteségeket halmoznak fel.

De hogyan lehet nyereséggel eladni az orosz gáznál háromszor drágább amerikai palagázt, amit ráadásul cseppfolyósítani kell, aztán százezer liter/óra mennyiségű gázolaj elpöfögtetésével hatalmas tankereken át kell hozni az óceánon, aztán itt Európában terminálokat kell építeni a palagáz fogadására, aztán a termináloktól új vezetékeket kell építeni – egyszóval: ez iszonyatosan sok pénz. 

És ott az olcsó orosz gáz, meg ott vannak a régen és újonnan is elkészült csővezetékek.

Hát akkor el kell érni, hogy ne érkezzen orosz gáz Európába.

Vagyis háborús hisztériát kell gerjeszteni, Oroszországot mindenféle ostoba és önsorsrontó szankciókkal kell sújtani, meg kell fenyegetni Németországot, hogy nem üzemelheti be az oroszok felé kiépített új vezetékét, fenyegetőzni kell, hogy Magyarország igenis az Ukrajnán keresztül futó gázvezetéket használja, meg kell várni, ameddig egekbe szökik az energia ára Európában, aztán sajnálkozni és aggódni kell, és elindítani a palagázzal teli tankereket át az óceánon.  

Ez a bevált recept. Ha baj van, csinálj káoszt, aztán menj segíteni. És nem mellesleg add el aranyáron az amúgy senkinek sem kellő palagázodat, no és persze a méregdrága fegyvereidet.

Az EU – és elsősorban a teljesen elhülyült Németország – ehhez nyálfolyatva asszisztál. De mit várunk attól a Németországtól, ahol az alkancellár egyetlen figyelemreméltó hitvallása így hangzik: „Mindig hányingert kaptam, ha a hazaszeretet szót hallottam. Soha nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Németország, és ma sem tudok.”

Na, hát pont ezeknek lehet eladni az amerikai palagázt.

Mi pedig, akik amúgy a szovjet megszállás alatt nőttünk fel, nagy megnyugvással vagyunk, hogy van egy Ukrajna köztünk és Oroszország között. De ettől még nem vagyunk sem önsorsrontók, sem ostobák. 

Ezért egyfelől átlátunk a szitán, másfelől pontosan tudjuk, hogy egész Európa első számú érdeke, hogy az amerikai nyomás ellenére normális, kölcsönös előnyökön nyugvó gazdasági és politikai kapcsolatokat ápoljunk mind Kínával mind pedig Oroszországgal, és azt is tudjuk, hogy az energiaválságra nem megoldás az amerikai palagáz, de megoldás a minél nagyobb mennyiségben és minél olcsóbban érkező orosz gáz.

Ezért nagyon helyes, hogy a magyar miniszterelnök Moszkvába megy. (És nyilván viszi magával a NATO és az EU üzenetét.)

Végezetül pedig, ideje lenne, hogy az ukrán vezetés megértse: mi érdekeltek vagyunk egy szabad, erős Ukrajna fennmaradásában. De Ukrajnában van majd’ kétszázezer magyar, akiket ez az Ukrajna ma túszként tart fogva, és lassan megfosztja őket minden joguktól.

Ez tűrhetetlen.

Így nem tudunk segíteni. És nem is nagyon akarunk. Világos?

Borítókép: Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter (j) és Antony Blinken amerikai külügyminiszter sajtóértekezletet tart Kijevben 2022. január 19-én (Fotó: MTI/AP pool/Alex Brandon)