A jelenlegi Ukrajna egy CIA által létrehozott és a CIA által üzemeltetett bábállam. Már az is kiderült, hogy az Egyesült Államok számolatlanul öntötte a pénzt a Majdan „forradalmába”, aztán a jelenlegi elnök, az akkori alelnök, Biden mindjárt be is ültette a fiát a legnagyobb ukrán gázipari tröszt, a Burishma igazgató tanácsába (a korrupcióra oly’ nagyon érzékeny Soros-féle NGO-k azóta is kussolnak).
S hogy miért ennyire fontos az Egyesült Államoknak Ukrajna?
Az előbbi részben már láthattuk ennek elsődleges okait.
1.: Lecsúszott a kezük a térségben az energiahordozók csapjáról. Pedig mi is volt a stratégiájuk? Ez: „(…) a Perzsa-öböl térségének olajtartalékai segíthetnek sakkban tartani Japán és az EU mellett Kínát is.” Apropó! Feltette már valaki azt a kérdést az EU részéről, hogy „nagy szövetségesünk”, az USA miért is akar „sakkban tartani” bennünket?
2.: Elveszítették befolyásukat a Távol-Keleten és Közép-Ázsiában elsősorban Kínával szemben. (Azóta már Afganisztánból is kénytelenek voltak kivonulni.)
3.: Katonai felvonulási terepre van szükségük Oroszország határai mentén.
4.: Rá akarják tenni a kezüket az ukrán természeti kincsekre – elsősorban a világ legnagyobb termőföld készleteire.
5.: Az Ukrajnán keresztül haladó olaj- és gázvezetékek ellenőrzésével akarják ismét rátenni kezüket az energiahordozók csapjára, hogy ismét sakkban tarthassák például az EU-t (és az oroszokat).
Megannyi szép, nemes, önérdekektől mentes, emberbarát ok és cél…
S persze most, hogy az óriás panda ránőtt a fejükre, ismét előtérbe kerültek az „emberi jogok” meg a „jogállamok”.
Nem csupán Kínával, de Oroszországgal szemben is.
Oroszországgal minden rendben volt, ameddig a Borisz Jelcin nevű, alkoholista, akarattalan és tehetetlen nyomorult volt az elnök, s ameddig a Hodorkovszkij-féle hazaáruló gazemberek lopták el majd árusították ki az orosz természeti kincseket és nemzeti vagyont a Nyugatnak.
(Hodorkovszkijt természetesen „nemzeti hősnek” meg „Putyin áldozatának” mutatták be annak idején a nyugati médiában. Érdekes cikk jelent meg róla aztán 2020-ban a HVG-ben, abban ezt olvashatjuk:
„Nem volt tisztességes, de végül jót tett az országnak: a vállalatok újra működni kezdtek és az emberek kaptak fizetést” – vallja Gibney filmjében Mihail Hodorkovszkij arról a privatizációs programról, amelynek részeként ő és üzlettársai a Jukosz olajipari vállalatot szerezték meg valós értékének töredékéért.
A módszer egyszerű volt: a Szovjetunió széthullásakor megtollasodott – és a privatizációs utalványokat milliószámra felvásárló – üzletemberek hitelt folyósítottak a csőd szélén szédelgő állami vállalatoknak, s amikor azok nem tudták visszafizetni a kölcsönt, a hitelezők tulajdonjogot szereztek a cégben.
A vállalatokat átszervezték, azok már termeltek nyereséget, az alkalmazottak kaptak fizetést, s amikor a szavazóurnákhoz járultak 1996-ban, nem a kommunista Gennagyij Zjuganovra, hanem a hivatalban lévő államfőre, Borisz Jelcinre voksoltak.
Bár a módszer nem tűnik bonyolultnak, a szovjet birodalom széthullása utáni általános csődhelyzetben és káoszban csak kevesen voltak képesek teljesíteni ezt a feladatot. A saját bevallása szerint is mohó Hodorkovszkij egyike volt a sikeres, de egyben gátlástalan üzletembereknek, s néhány év alatt nemzetközi összehasonlításban is korszerűnek mondható céget faragott a Jukoszból.
A valóban mélyre ásó filmben Gibney, aki a Londonban élő Hodorkovszkij mellett megszólaltatta az egykori oligarcha üzlettársait, valamint az akkori és a mostani orosz valóságot ismerő újságírókat is, azt sugallja, hogy Hodorkovszkij végül azért került börtönbe Putyin országlása első éveiben, mert megunta a szupergazdagságot, és az egész országot át akarta alakítani.
S a többi oligarchával ellentétben ő nem játékszereket – focicsapatokat, vagy Fabergé-tojásokat vásárolt – hanem megpróbált szembeszállni az autoriter Putyinnal. Hodorkovszkij ugyanis nem volt semmivel sem rosszabb, mint a rablóprivatizáció során meggazdagodott többi orosz oligarcha, az ő valós „bűne” az lett, hogy nem volt hajlandó távol tartani magát a politikától.”
Hát csak nem ismerős? Csak nem azt akarják mondani, hogy fel tudnának sorolni néhány magyarországi Hodorkovszkijt a rendszerváltás éveiből? Továbbá azon sincsenek meglepve, hogy az ezekkel szembeszálló Putyin egycsapásra „autoriter” meg „diktátor” lett – s hogy erre is van hazai példájuk?
Ki gondolta volna…
De vissza Ukrajnához!
Az Egyesült Államok úgy döntött, Ukrajnában szerzi vissza a térségben végképp elveszített befolyását. Titkosszolgálati eszközökkel megszervezett egy „forradalmat” (valójában puccsot) az oroszbarát elnök ellen, hatalomba juttatott egy rakás ügynököt, rátette a kezét a legfontosabb stratégiai pontokra, és azt hitte, mindennek nem lesz semmiféle következménye.
Aztán lett.
Putyin ugyanis visszaszerezte Oroszországnak a Krímet, s a félszigeten lévő, kulcsfontosságú orosz hadihajó-kikötőt, amely az egyetlen orosz kijárat a Fekete-tengerre. 2014 márciusában amúgy a Krímben népszavazást is tartottak az Oroszországhoz csatlakozás kérdéséről, amely népszavazáson elsöprő többségben voltak az Oroszországhoz csatlakozni akarók.
A népszavazást természetesen mind az USA mind az EU törvénytelennek és érvénytelennek nyilvánította, amivel nem is lenne semmi baj, ha ugyanezek nem tartották volna teljesen rendben lévőnek, amikor például Montenegró népszavazást rendezett az önállóságáról, vagy amikor Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét Szerbiától.
De ez már amúgy teljesen mindegy, ugyanis sem a Krím félsziget többségben lévő orosz lakosságát, sem pedig Oroszországot nem érdekli, mit gondol róluk az USA és az EU.
A másik puskaporos hordó Ukrajnában a kelet-ukrajnai régió, pontosabban a Luhanszki és a Donyecki (Donbasz) térség. Idézzünk csak fel egy rég elfeledett momentumot erről a területről! 1994-ben véleménynyilvánító népszavazást rendeztek itt, a következő kérdéseket téve fel a lakosságnak:
– Kívánják-e, hogy az orosz nyelv hivatalos legyen Ukrajnában?
– Legyen-e az orosz közigazgatási nyelv ebben a régióban?
– Alakuljon-e át Ukrajna föderációvá?
– Létesítsenek szorosabb kapcsolatot a Független Államok Közösségével?
A népszavazáson résztvevők 90 százaléka (!) igennel válaszolt ezekre a kérdésekre (a régió orosz lakossága nagyjából 50 százalék).
Ezek után a kérdésekben megfogalmazott dolgokból egyetlen egy sem valósult meg. Majd a 2014-es (Amerikából is szervezett és finanszírozott) puccs után tömegtüntetések törtek ki ebben a régióban, és harcok bontakoztak ki az oroszbarát erők és Kijev között.
A nyugati vádak szerint Oroszország fegyverekkel és katonákkal támogatja a lázadókat, illetve szeparatistákat. Ezt semmi okunk megkérdőjelezni. A kérdés csak az, vajon miért mindig csak őfelsége, a Nyugat támogathat pénzzel, titkosszolgálattal, fegyverekkel vagy akár katonai beavatkozással neki tetsző erőket, bárhol a világon?
