A Magyar Pszichiátriai Társaság és a Magyar Pszichológiai Társaság egyes vezetői elárulták a tudományt, a racionalitást és a betegeket. A két társaság vezetése (a legújabb hírek szerint a tagság tudta nélkül) ugyanis közös, tudományosnak álcázott, de teljes egészében ideológiai állásfoglalást adott ki az LMBTQ-kérdésben. Ráadásul egy olyan, az elemi racio­nalitást, tudományosságot nélkülöző, a genderideológián alapuló szöveget, amely többek között például a pszichiátriai megbetegedéseket, mentális problémákat a többség-kisebbség viszonyrendszer ideológiai megfogalmazásából az ötvenes évek voluntarizmusát idéző, primitív módon származtatja.

Csak remélhetjük, hogy a társaságok tagságában többségben lévő valódi szakemberek nem tűrik tovább ezeknek az ideológiai komisszároknak a ténykedését a társaságaik vezetésében, és végre elhatárolják magukat az áltudományok ezen képviselőitől. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy bármiféle tudományos nézetkülönbségek megvitatása zajlana, hanem igenis arról, hogy egyértelműen ideológiai fogalmakat használnak természettudományos jelenségek leírására és megmagyarázására, függetlenül a társadalom közös valóság­észlelésétől. Vegyük a szöveg nyitómondatát: „A törvénymódosítással kapcsolatban kötelességünk megfogalmazni szakmai álláspontunkat, mert a társadalomban a kisebbségben lévő csoportok, a többségtől valamilyen módon eltérő személyek stigmatizálásuk okán fokozottan veszélyeztetettek lehetnek különféle pszichés nehézségek kialakulása szempontjából.”

Ennél ideologikusabb szöveget nehéz gyártani, a szerzők szerint a társadalom kisebbségi csoportjai a többségtől betegek. A második bekezdésben pedig a női és férfi (biológiai) identitások egyéneknél szükséges dekonstrukcióját nagyon ritka genetikai rendellenességekkel és betegségekkel indokolják. A szerzők szellemi szintjén ebből következőleg sem az evolúció, sem a biológiai nemek funkciója, célja nem létezik, azok is a patriarchális, elnyomó társadalom konstrukciói. Definíciójuk alapján ezek szerint a normalitás fogalma nem határozható meg, vagy mindenre, bármire kiterjeszthető.

Majd ezt követően azonnal hazudnak még egy ordasat: „A szexuális orientációt jelenlegi tudásunk szerint szintén döntően biológiai tényezők befolyásolják, kialakulásában a genetikai meghatározottság mellett nagy szerepet játszanak egyéb biológiai változók (pl. hormonális hatások, idegrendszeri fejlődés) is. A pszichoszociális hatások szerepe a biológiai faktorok mellett nem meghatározó mértékű.”

Köznapi értelemben ez a mondat ­egyszerűen hazugság, tudományos értelemben pedig szósaláta. A szexuális orientációt a genetikai tényezők mellett az egyéni életsors összefonódó biológiai és szociális történései befolyásolják az egyértelműen megragadhatónál sokkal összetettebb módon. A tényezők sokaságát és komplexitását, továbbá egyediségét figyelembe véve az oksági viszonyok objektíven teljeskörűen nem is kutathatók. Egyszerűen arról van szó, hogy ezt a tudáshiányt ezek a „szakemberek” azzal akarják elfedni, hogy a pácienseiket ideológiai alapon létrehozott csoportokba erőszakolják be és terápiának állítják be az ideológia által megkövetelt állapot eléréséhez vezető erőszakot, megtévesztést és befolyásolást.

A szöveg olyan nyílt ideológiai propagandát is tartalmaz, mint a következő mondat: „Az előzőek értelmében határozottan állást foglalunk amellett, hogy a nemi identitás és a szexuális orientáció kialakulása környezeti hatással (pl. neveléssel, »propagandával«) nem befolyásolható.”

Ez annak a kijelentése, hogy minden ember által valaha kitalált szexuális perverzióval meg kell ismertetni a gyerekeket, a lehető leghamarabb, hiszen csak így tudhatják meg, hogy milyennek születtek. A „szexuális orie­ntáció” ugyanis itt eufemizmus a szexuális tárgyválasztásra és a kielégülés módjára. Ez a legkevésbé sem logikus, de a genderideológia nem tartalmazza a logikát.

Az ideológiai pszichiátria és pszichológia azzal a kérdéssel sem tud mit kezdeni, hogy mi van akkor, ha valaki nem akar engedni a nem normális szexuális késztetéseinek, és erre terápiás segítséget akar igénybe venni. Ebben az esetben a normál heteroszexuális tárgyválasztás visszaállítása szerintük nem lehet terápiás cél. Minden más szexuális jelenség megélése, normálisnak történő elfogadása és elfogadtatása meg igen. Ebben az esetben a terápia része az is, hogy a betegnek azt sulykolják, a társadalom minden más tagjának is el kell fogadnia normálisnak az ő minden egyes egyedi perverzitását. Azzal ámítják, hogy ő nem is beteg, hanem az akármifób, tőle különböző többség viselkedése, sőt léte teszi csak beteggé.

Érdekes terápia az, amely nem a változásra törekszik, hanem annak a sulykolására, hogy mindenki más a beteg és a páciens az egészséges, és az emberek szexualitásában különben sincs szükségképpen semmi közös. Mert az elemi logika szerint ebből az álláspontból ez is elsőre következik. Ez a lélekgyógyászat paródiája, nem tudomány.

A szöveg csúcspontja, hogy a vége felé eljutnak a náci és a kommunista ideológia legszörnyűbb részéig, hogy a gyerekeket a leglényegesebb kérdésekben ne a szüleik, a családjuk által fontosnak tartott hatások érjék, hanem nyilván olyanok döntsenek erről, akik ezt jobban tudják. Nyilván a tudósok, ó, nem is, bocsánat!, hanem a perverz tudósok, de elég nyilván az is, ha valaki jártas valamilyen nem ciszhetero szexuális érdekességben: „Előzőek mellett tudományos felmérések mutatnak rá arra is, hogy a gyermekek szexuális nevelése, felvilágosítása nem várható el kizárólagosan a szülőktől, családtagoktól.”

A posztmodern társadalmi káosz egyik kedvelt toposza az őrült tudós – íme, már itt is élnek közöttünk, és éppen a gyerekeink szexuális nevelését szeretnék maguknak megszerezni.

Ennek a nagyon erős kritikának természetesen nem célja a pszichiátria és a pszichológia tudomány jellegének kétségbe vonása, ha ezeket a tudományokat ideológiamentesen művelik. De itt nem művelik. Ez a „szakmai állásfoglalás” ugyanis kiemeli a szexualitást a kultúránkból, a biológiai meghatározottságból, tulajdonképpen a közös valóságunkból és nyíltan kiáll amellett, hogy a kultúrának nincs joga meghatározni a saját normalitását, mert a normalitáshoz való alkalmazkodás problémákat okoz egyeseknek és az ugye emberi jogilag lehetetlen. Az emberi kultúra teljes tagadásának manifesztuma is ez az iromány.

És ha kétségünk lenne még arról, hogy az ápoltak foglalták el az elmegyógyintézetet, és mindenki másból akarnak ápoltat csinálni, a vége felé itt a „szakmai állásfoglalás” következő mondata: „Mindannyiunk közös felelőssége, hogy – függetlenül a szexuális identitásuktól vagy orientációjuktól – mentálisan kiegyensúlyozott, egymást elfogadó, önazonos és boldog gyermekek és felnőttek éljenek együtt a jövő társadalmában.”

A beszűkültség rendkívül súlyos jeleként kell értékelnünk, hogy a pszichiáterek még nem hallottak a valóságról, ellenben teljesen tájékozottak arról az Utópia nevű helyről, ahol a jövő társadalma van, ahol mentálisan kiegyensúlyozott, egymást elfogadó, önazonos és boldog gyermekek és felnőttek élnek együtt. A lélekgyógyászoknak a valóságos körülményekhez történő alkalmazkodáshoz kell hozzásegíteniük a pácienseiket. Nem ígérhetnek nekik, nem hitegethetik őket hamis valóságokkal, a valóság megváltoztatásával. A tünetek tünetek, nem hazudhatnak a betegeknek azért, hogy „boldoggá” tegyék őket, a valóságba erőszakolt őrülettel. Nemhogy tökéletes, hanem tökéletesközeli társadalmat sem sikerült még létrehoznia az emberiségnek, abban, ami éppen van, nagyon sokan nem érzik, érezhetik jól magukat. Tudomány ide vagy oda, még azt sem tudjuk pontosan, mit tehetünk magunkért, mennyire vagyunk urai a saját sorsunknak, de a tökéletes elfogadásról és befogadásról történő álmodozás minden valódi boldogság elpusztítója. Ezek a pszichók forradalmárnak álltak, szakmai kudarcaikat a világ megváltoztatásával akarják eltüntetni.

A genderforradalmárok nem hősök és végképp nem boldogok, és az általuk elhozott közös élmény eddig mindig a közös boldogtalanság volt. Az nem megoldás, hogy a betegek gyógyítása helyett az egészségeseket is beteggé tesszük. A két szakmának most már észre kell vennie, hogy milyen mértékű ideológiai nyomás alatt állnak egy szűk, elvakult, a tudományt ideológiára cserélő kisebbség részéről. 

A szerző szociológus

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)