Nem az a cél vezet, hogy általánosságban jellemezzem a háborúk idején óhatatlanul lábra kapó inflációs folyamatokat. Kifejezetten az orosz–ukrán háború kapcsán veszem az inflációt vizsgálat alá, és megkísérlem a válaszadást arra a kínzó kérdésre, hogy a szinte világméretűvé dagadt inflációból kik húzzák a fő hasznot és kik annak teherviselői. Jól látható ugyanis, hogy a harcoló felek körül hatalmas a nyüzsgés, márpedig a háborús harctéri cselekményektől személyesen általában mindenki szeret távol maradni, de a kínálkozó hasznokat senki sem veti meg.

Így van ez ma is. Közel a tűz melegéhez, de ne olyan közel, hogy meg is égjünk: ez a lényege a nagy nyüzsgésnek. Az Ukrajna ellen hadműveleteket indító Oroszország biztonsági stratégiai érdekeit látta veszélyeztetve, amit már a kezdeteknél több világpolitikai jelentőségű ország is méltányolt. Ennek megfelelően nem is szavazták meg az orosz támadást elítélő ENSZ-határozatot vagy éppen tartózkodtak. A Szovjetunió és a csatlós országok kommunista rendszereinek összeomlása 1990 körül a Varsói Szerződés megszűntét is eredményezte. A vele szemben álló katonai tömb, a NATO viszont nem szűnt meg, mi több, azóta fokozatosan araszol kelet felé. Ma már volt szovjet tagköztársaságokat is tagjai sorában tud és Ukrajnára is ez a szerep várt volna.

Amikor szóba került, hogy a NATO-tagság már esetleg Ukrajnára is kiterjed, az oroszok ezt nem minden alap nélkül tekintették alapos biztonsági fenyegetettségnek. A kitört háborút ha a fegyverek nyelvén nem is, de az állásfoglalások megosztottsága és a háború utáni gazdasági mozgások okán célszerű egyfajta furcsa világháborúként, hibrid küzdelemként tekinteni. Ebben a furcsa, hibrid, világméretű küzdelemben az ukrán fél proxiként (megbízott) a Nyugatot képviseli. A véráldozat az ukránoké, az anyagi terheket a Nyugat viseli. A Nyugat és a nem-Nyugat jelenleg egyetlen fegyveres fronton küzd, de nem fegyveres módon a hadakozás szinte az élet minden területére, gazdaságra, médiára kiterjed.

Eközben a feleket (a fegyveres küzdelemben részt nem vevőket is beleértve) elöntötte az infláció. A kárvallottaktól komoly összegek folynak emiatt a nyertesekhez. Nagyon komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy a konfliktus és így az infláció is tartós legyen. Külön említjük az úgynevezett maginflációt mint minden infláció hajtóerejét, motorját, amire a további áremelkedések épülnek. Két, a világpiaci kereskedelemben alapvető árucsoportról, az élelmiszerekről és az energiahordozókról van szó a maginfláció kapcsán. Mindkét csoport fő termékeit megtaláljuk a tőzsdén jegyzett áruk között (gabonane­műek és energiahordozók).

Közhely, hogy a nemzetközi tőzsdéken az árak alakulása alapvetően a pénz mozgásától függ. Ha az adott árucikkre nagyobb pénz, azaz kereslet irányul, az árak mennek fölfele és fordítva. Tekintettel arra, hogy a jegyzések dollárban történnek, a tőzsdéken a dollár mozgása határozza meg az árakat. A tőzsdei termékekre irányuló kereslet nagyságáról pedig a magánszektor dollárnévtelenségbe burkolózó urai döntenek. Ha ráadásul még a maginflációs mozgást beindító termékek előállítását is jórészt kontrollálják, nem nehéz belátni, hogy az infláció elindításának mi a mechanizmusa. Nem más, mint a magtermékek piacára szánt pénz (kereslet) növelése, illetve az ugyanoda irányított árukínálat szűkítése.

Ez a kiválóan irányított modell nagyon jól működött. Ennek a pazar pénzgyártásnak akasztotta meg olajozott, évtizedes működését Putyin színre lépésével Oroszország azzal, hogy a világgazdaság energiával és újabban alapélelmiszerekkel történő ellátásában megkerülhetetlen szerepet vívott ki magának. Egy egész kontinens, nevezetesen Európa az orosz energiaszállításokat nem képes nélkülözni, de a valaha 40-50 millió tonna gabonaimportra szoruló hajdani Szovjetunióból kiváló Oroszország ma hasonló nagyságrendben exportál gabonát. Kínálati oldalon tehát az oroszok mindkét magtermékcsoportban megkerülhetetlenek.

Megtört a kényelmes „piaci” pozíció, vissza kellene azt szerezni. A korábbi századokban bejáratott nyílt fegyveres út nem járható, rá kell térni a már többször begyakorolt proxi hadviselésre, amikor a megbízott pro­xi végzi el a piszkos feladatot. Ukrajna pedig több mint egy évtized óta fokozatosan belenőtt ebbe a szerepbe. Az ügyet már csak gondosan színre kellett vinni. Ez is sikerült, hiszen a biztonsági érdekeiben fenyegetett Oroszország megtámadott egy független országot és agressziót követett el, semmi kétség.

Ukrajnát a konfliktusra fel kellett készíteni, ami 2014 óta már nagyon intenzív szakaszba lépett. A felkészítés minőségét jelzi, hogy a várakozásokkal szemben Oroszország csak részben érte el katonai céljait, és azokat is nagy veszteségek árán.

A hosszan elhúzódó konfliktusnak és az ebből keltett inflációnak több haszonélvezője is van. Mindenekelőtt a nemzetközi fegyverlobbi, főként az Egyesült Államokban. A gáláns fegyveradományok költségeit Amerika adófizetői állják. Az államadósság kamatait fedezni hivatott társasági adókat Donald Trump ugyan csökkentette, de Joe Biden visszaemelte, sőt Európát is erre kényszeríti. Hatalmas bevételekhez és csillagászati profitokhoz jutottak az energetikai cégek. Mindkét csoport részvényesei gondoskodtak láthatatlanságukról. Nettó nyertes Oroszország is, hiszen mindkét nyertes sztár-árucsoportban nagy piaci szereplő eladóként. Az ukránok potenciális haszna a gabonán viszont azzal úszott el, hogy a korábban bérlőként, ma meg tulajdonosként irdatlan termőföldterületeket megvásárló, a fegyver- és olajcégekkel kibogozhatatlan tulajdoni összefonódásban lévő agrárkolosszusok immár saját termésüket vitték piacra. Tizenhétmillió hektár (170 ezer négyzetkilométer), kiemelke­dően magas termőértékű földet vásároltak. Ezt hasonlítsuk hazánk 93 ezer négyzetkilométernyi összterületéhez!

Európának nem volt érdekeltsége a konfliktusban, hiszen az oroszoktól mindkét árucsoportból, főként az energiából bőséggel vásárolt. Ennek ellenére iszonyú veszteség érte és fogja érni az EU országait azért, mert a konfliktus fűtéséhez folyamatosan adja a nyersanyagot hisztérikusan mantrázott szankciós politikájával. Az EU éppen azokat az orosz termékeket szankcionálja, amikre nagyon nagy szüksége van. A sokkal kisebb kínálat árrobbanást eredményezett. Ennek már jól érzékelhető, tovagyűrűző hatásai vannak a mindenre kiterjedő áremelkedésekben.

Európa úgy járt, mint a viccben Lajos, aki betévedt a kocsmába, ahonnét a mulatozók a számla elől szépen kereket oldottak, így a kocsmáros a teljes számlát az ő nyakába varrta… Akit pedig büntetni akarnak a szankciók­kal, a kisebb értékesített mennyiségeken is több bevételhez jut a magas árak miatt. Európa önként magára vállalta a konfliktus költségeit, politikai elitje viszont az egészet a lakosságra hárítja. A többlethaszon pedig a pénzügyi elithez vándorol.