A péntek esti lipcsei futballdiadal után – győzelem a „tízszer értékesebb” németek ellen –, amikor másodszor is meghallgattam a himnuszt a buzdításba berekedt, megfényesedett tekintetű magyar drukkerektől, a mezük címerét szorító Szalai Ádáméktól, elképzelni sem tudtam, hogyan fogom majd megírni mára tervezett cikkemet az egri Hegedűs hadnagyokról.
Le tudok-e ásni ezek után olyan mélyre?
Sajnos le. Sőt, szomorúan kimondom, nincs is különösebben nehéz dolgom. Hazaárulókból, aljas emberekből bő a felhozatal idehaza.
Kis történelmi csipegetés a teljesség igénye nélkül…
A hazaárulás újkori magyar históriája az első világháború után köztársasági elnökké lett, mindenre alkalmatlan vörös gróffal kezdődött. Károlyi Mihály valósággal kicsavarta a fegyvert a frontról hazatérő magyar bakák kezéből. Hadügyminisztere, Linder Béla a Parlament lépcsőjén üvöltötte: soha többé nem akar katonát látni!
Trianon lett a vége.
A levert tanácskommün Bécsbe menekült parazitái is sűrűn gyakorolták a hazaárulást. „Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása” – írja róluk Mályusz Elemér történész A vörös emigráció című könyvében. – „Elképesztő igyekezettel megy a gyűlölködés Horthy nemzeti kormánya ellen. […] A fő cél mindenütt a belső ellentétek mélyítése, hogy a felfordulás lehetséges legyen.”
Pár évtizeddel később, a kommunista hatalomátvétel után Rákosi, majd Kádár is ott folytatta, ahol Kun Béláék abbahagyták. Az internacionalizmus lett a hívó szó. Útban volt minden és mindenki, ami/aki hazáról, nemzetről szól. A Horn-korszakban trónra kerülő szabad demokratákról is gyorsan kiderült, kik az eleik… Magyar Bálinték történelemhígító igyekezete már a gyerekekből megpróbálta kiölni a hazaszeretetet, a nemzettudatot. Merjünk kicsik lenni! (Gróf Teleki Pál gondolatsora nem illett a képbe: „Nincsenek kis nemzetek, csak kishitűek. Nincsenek kis emberek, csak kicsinyhitűek. Merjünk magyarok lenni!”)
Árulták a hazát minden szinten. Göncz Árpád akkori államfő 1993-ban az olasz La Stampa című baloldali lapnak ekképp panaszkodott: „Az Antall-kormány lábbal tiporja a sajtószabadságot!” Ez azért volt érdekes, mert szinte a teljes sajtót ők uralták. (Később, a szocialista–szabad demokrata időkben „nem volt baj” a médiával. A 2010-es Fidesz-kormányok óta viszont újra rabigában szenved a liberális újságírás.)
Aztán jött a későbbi szemkilövető Szemlőhegy utcai miniszterelnök nem szavazásra buzdító gyalázata a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt. Ez volt a legalja.
Majd érkeztek a „nolimpikonok”. A percemberek (Momentum-emberek), akik azóta is arra büszkék, hogy sikerült megtorpedózniuk, Párizs kezére játszaniuk a budapesti olimpiát. Micsoda elferdült lelkük lehet azoknak, akik magyarként ma is azon örvendeznek, hogy fájdalmat okozhattak honfitársaiknak, mások bánatától dagadt a keblük! Milyen „magyarok” ezek? Uniós képviselőjük, Cseh Katalin nemrég harcos ultimátummal állt elő az Európai Bizottságnak címezve: „Pert indítunk, ha vonakodnak forrásmegvonást alkalmazni Magyarországgal (és Lengyelországgal) szemben.” Egy másik brüsszeli „demokrata”, Ujhelyi István egyik felszólalása után teátrálisan széttépett néhány, a nemzeti konzultációról szóló levelet – hadd lássa mindenki, milyen egy karakán magyar szocialista. Még külországban is köpködi a saját hazáját.
