Aztán jött a későbbi szemkilövető Szemlőhegy utcai miniszterelnök nem szavazásra buzdító gyalázata a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt. Ez volt a legalja.

Majd érkeztek a „nolimpikonok”. A percemberek (Momentum-emberek), akik azóta is arra büszkék, hogy sikerült megtorpedózniuk, Párizs kezére játszaniuk a budapesti olimpiát. Micsoda elferdült lelkük lehet azoknak, akik magyarként ma is azon örvendeznek, hogy fájdalmat okozhattak honfitársaiknak, mások bánatától dagadt a keblük! Milyen „magyarok” ezek? Uniós képviselőjük, Cseh Katalin nemrég harcos ultimátummal állt elő az Európai Bizottságnak címezve: „Pert indítunk, ha vonakodnak forrásmegvonást alkalmazni Magyarországgal (és Lengyelországgal) szemben.” Egy másik brüsszeli „demokrata”, Ujhelyi István egyik felszólalása után teátrálisan széttépett néhány, a nemzeti konzultációról szóló levelet – hadd lássa mindenki, milyen egy karakán magyar szocialista. Még külországban is köpködi a saját hazáját.

Istenem, kikkel élünk egy hazában? Mond még ezeknek valamit Dobó István esküje? „Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. […] Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!”

Ma is itt van a „tanácsköztársaság-csapat”, csupán átvedlett, ábrázatot váltott. A kígyók – a Hegedűs hadnagyok – itt kígyóznak közöttünk. Hogyan írta Kölcsey Ferenc? „Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol.”

Mi, „tizedannyi értékűek” itthon vagyunk.

Borítókép: Juhász Ferenc és Gyurcsány Ferenc (Fotó: MTI/Földi Imre)