Sajnálatos, de tudomásul kell venni: Európa háborúban áll, megtámadták létezésének normatíváit. Kétségbe vonják keresztény identitását, amiből egyébként toleranciája is táplálkozik más vallások és kultúrák iránt.
Ráadásul, a keresztény erkölcs és gondolkodás háttérbe szorításával egy időben, az árnyékból az intolerancia világa kandikál elő. Ezt minden nap megéljük, és már nem csak a nyugat-európai nagyvárosok no-go zónáiban.
Világossá vált, hogy a hitünkkel együtt normális életformánk is össztűz alá került.
Bár vannak nemzeti kormányok, amelyek a polgárok védelmében törvényekkel és határozott fellépéssel politikai platformról verhetnék vissza ezeket a támadásokat, mégsem ez a gyakorlat. Azért van zavar a rendszerben, mert a legnagyobb probléma éppen az európai (és nem csak az uniós) politikai elittel van.
Többségük vagy ostoba, vagy elvetemült hazaáruló. Az még érthető – ha nem is elfogadható –, hogy a brüsszeli bürokraták és politikusok túllépnek az egyes nemzeti érdekeken, és uniformizálni akarják Európa világát.
De az megmagyarázhatatlan, hogy az egyes országok kormányaiban ülők miért erősítik fel az ideológiai különbségeket, nyitnak határokat a migrációnak álcázott inváziónak, és Washington kottáját olvasva, szemrebbenés nélkül teszik tönkre a rájuk bízott társadalmakat, energiaválságot és ezzel gazdasági csődöt generálva.
Mindezeken túl látható módon támogatják az orosz–ukrán fegyveres konfliktus fokozódását.
Állatorvosi lóként tekinthetünk az egyre öldöklőbb orosz–ukrán összecsapásra. Ha csak egy elemét nézzük, azonnal elénk tárul az ellentmondások sora. Mi, az európai országok népei – joggal – aggódunk az ukrán emberekért. De miért nem aggódik értük az ukrán politikai vezetés?
Hiszen függetlenül attól, hogy miért vagy milyen háttérerők érdekében robbant ki az összecsapás, a kijevi vezetésnek a legfontosabb felelőssége az emberi életek védelme.
Ezzel szemben a harcok megkezdése óta egyetlen esetben sem tett kísérletet arra, hogy az oroszokkal érdemi tárgyalásokat kezdjen az öldöklés megállítására. Többször javasolhatott volna fegyverszünetet.
Ezzel szemben folyamatosan – mellét döngetve – arról harsogott, hogy soha nem fog tárgyalni az agresszorral. Ebben a formában mindegy is, hogy azért viselkedik így, mert uraik Washingtonban ezt parancsolják vagy azért, mert lelketlen pojácák uralkodnak Ukrajna fölött.
Ráadásul ha a kijevi kormány betartja – amit szintén Washington sugallatára nem tett meg – a minszki egyezményt, valószínűleg el sem indulnak az orosz tankok.
Mindezeket látva elérkezett a pillanat, amikor felsejlik a Békét Európának! mozgalom időszerűsége. Mivel nem enyhül, hanem fokozódik a szélsőséges élethelyzet, a megszokott és normális élet már nemcsak áttételesen, hanem direkt formában egyre több konfliktustól lesz terhes.
Az országok közötti, eleddig nem fegyveres összeütközések eszkalálódnak – nem csak Oroszország és Ukrajna közözött –, így a béke reménye köddé válhat, akár több generáció számára is.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezen ellentétek nem objektív okok következményei, hanem pénzügyi és gazdasági erőterek, csoportok gerjesztik. Európán belül például sok millió kollaboráns járul hozzá földrészünk gyengítésének, átalakításának tervéhez, mert hasznot remélnek hazájuk elárulásából. Úgy gondolják, a világ gyorsuló ütemben változik, és be kell állniuk az „új világrend” eljövetelét irányítók seregébe.
Szóval könnyű a támadóknak úgy harcolni, hogy nincs védelem, és a belső árulások miatt teljesen szabadnak látszik az út céljaik megvalósítása előtt.
Az új világrendért mesterkedők egyfelől a pénzvilág nagyjai, akik főként amerikai útlevéllel, de nem amerikai szívvel tekintenek az emberiségre, és kizárólag a multinacionális gazdaság mindenhatóságát vallják.
Aztán ott vannak az olajdollárt birtoklók csapatai. Szaúd-Arábiával az élen egyértelmű törekvésük Európa szó szerinti elfoglalása, hisz bármennyi is az olaj vagy a gáz jelen pillanatban, egyszer eljön az idő, amikor lakhelyet kell váltaniuk, hiszen a sivatag visszafoglalja majd mindazt, amit ők jelenleg élettérként birtokolnak tőle.
Európát nézték ki új hazájuknak, és ennek előkészítése rendkívül szisztematikusan folyik. A Távol-Kelet – Kínával az élen – is „csapattag” a remélhetőleg zsákutcába torkolló átalakításban, Európa gyengítésében.
Kína ugyanis nem barát és nem ellenség, mindenkitől és minden más érdektől függetlenül legalább ötezer évre visszatekintő identitás. Csak és kizárólag saját érdeke létezik, még akkor is, ha mást próbál kommunikálni vagy látszólag másként viselkedik.
Mindebből következően Európa nehéz, de megoldható kihívásokkal néz szembe. Ha egyfajta rovancsot tartunk, azt látjuk, hogy országaink többségének fejlett és jól működő gazdasága van.
