Ebből következően ezek a leghelyesebben tennék, ha jó mélyen hallgatnának, és nem oktatnának ki bennünket soha semmiből.
Ugyanis az Egyesült Államok közel 250 éves történetét hódító háborúk és bűnök sorozata, népirtás, az emberi jogok lábbal tiprása kíséri. Nem volt olyan régen, amikor az USA sohasem létezett tömegpusztító fegyverek ürügyén százezrek halálát követelő hadjáratban rohanta le Irakot, megdöntve Szaddám Huszein rendszerét, megágyazva az anarchiának és az abból kinövő Iszlám Államnak. Hogy Afganisztán megszállásáról, majd az ott húsz év után tavaly augusztusban bekövetkezett csúfos kudarcról, a fejvesztett menekülésről és a tálib rezsim diadaláról ne is beszéljünk.
Nem rémlik, hogy Brüsszelben szankciókat vetettek volna ki a rendkívül drágán és környezetszennyező módon kitermelhető amerikai palagázra és palaolajra, és az sem ötlik fel emlékezetünkben, bármiképp erőltetjük, hogy amerikai oligarchák, teszem azt George Soros vagyontárgyait lefoglalták volna az Európai Unióban. De még fegyvereket sem szállított senki Iraknak. Nekik a szemük, nekünk a gyomrunk forog.
A dicstelen történelmi ámokfutás különösen szégyenteljes fejezete az indián holokauszt.
Ennek egyik első eseménye volt az 1813-ban a mai Georgia állam területén élő krík indiánok ellen indított háború, akiket a spanyol fennhatóság alatt álló Florida területére űztek. Két évvel később itt szeminol falvak tucatjait égette föl Andrew Jackson tábornok, a későbbi elnök, válogatás nélkül gyilkolva férfiakat, nőket, gyermekeket. A hagyományos, nagycsaládi munkamegosztásra és földközösségre épülő, a szakralitást a mindennapokban megélő indián társadalmi modell ugyanis útjában volt Amerika növekvő, földre éhes népességének, ezért pusztulnia kellett.
Hiába kötöttek az indiánok 1778 és 1871 között 371 szerződést a washingtoni kormányokkal, ezek kivétel nélkül mindegyiket megszegték.
Jellemző, hogy az 1834-ben létrehozott Indiánügyi Hivatal kezdettől a hadügyminisztérium intézménye volt. Ezt megelőzően, 1830-ban adta ki hírhedt deportálási rendeletét már elnökként az említett Jackson, amely nyomán több mint ötvenezer cserokit tereltek embertelen, közel ötezer halálos áldozatot követelő gyalogmenetben a Mississippi nyugati partjára. A megkötött, majd semmibe vett szerződések farizeus húzd meg-ereszd meg politikáját végül 1871-ben nyíltan felváltotta az erőszakos gyarmatosítás.
A washingtoni kormányzat voltaképpen öngondoskodásra alkalmatlannak minősítette az indiánokat, és cinikusan kormányfelügyelet, politikai gyámság alá helyezve véglegesen kiforgatták őket őseik földjeiből, létrehozva a rezervátumoknak nevezett gettókat.
Ezeket a nagy kiterjedésű koncentrációs táborokat gyakran olyan területeken jelölték ki, amelyek élhetetlenek voltak. Az indiánok többé nem tudtak vadászni, de a hatalmas gettók gyakran földművelésre is alkalmatlanok voltak. Az őslakosok megsemmisítését azzal is gyorsították, hogy tudatosan több, gyakran egymással ellenséges viszonyban lévő indián népet kényszerítettek egyazon óriási lágerbe.
Az indián háborúkban gyakran fegyvertelen nőket és gyerekeket mészárolt le az Egyesült Államok reguláris hadserege.
A gyilkolást égadta kötelességének tartó John Chivington tábornok 1864 novemberében katonái élén megtámadta a Sand Creeknél táborozó déli csejeneket, és bár Kormos Üst főnök békés szándékát jelezve sátra mellett felhúzta a csillagos-sávos jenki zászlót, majd a fehér lobogót, a részben részeg katonák a csecsemőknek sem kegyelmeztek. Kormos Üst csodával határos módon túlélte a vérengzést, de négy évvel később Oklahomában, a Washita folyó partján ő is áldozatául esett George Armstrong Custer tábornok válogatás nélkül tüzelő katonáinak.
