Ahogy az várható volt, még Pressman „nagykövetnek” áll följebb. Ahelyett, hogy meghúzná magát a botrány után, amit a két balliberális bírónak, Vasvári Csabának és Matusik Tamásnak tartott eligazítása kiváltott, tovább hepciáskodik. Úgy tűnik, csak bemelegítés volt számára, hogy egy idegen állam nagyköveteként nyíltan beletenyerelt hazánk igazságszolgáltatásába, és diplomataként megengedhetetlen módon szidalmazta a magyar demokráciát (nemcsak rövidke ittléte alatt, hanem már ideszalajtása előtt is). Most jön majd csak a java. Úgy tűnik, magasabb fokozatra tekeri a káoszkeltést.
Friss közleményében Pressman arról mesél: a magyar bírókkal folytatott minapi eszmecseréje összhangban van az Egyesült Államok diplomáciai gyakorlatával.
Ami nincs összhangban a szövetségesek közötti normális diplomáciai gyakorlattal, az az összehangolt médiatámadás az Országos Bírói Tanács szóvivője és nemzetközi kapcsolattartója ellen, amely a jelek szerint arra irányul, hogy félelmet keltsen azokban, akik az Amerikai Egyesült Államok képviselőivel kívánnak tárgyalni
– panaszolta. Vagyis David Pressman talpáról fejére állította a történteket. Ő dehogy támadó vagy illetéktelen beavatkozó – hanem áldozat. Áldozat, mert az „összehangoltan” rátámadó média megfélemlíti leendő tárgyalópartnereit. Ilyenkor máris nem lényeges a sajtó- meg véleményszabadság, amelyért máskülönben oly előszeretettel szoktak aggódni az éppen aktuális pressmanek és goodfriendek. Minden csak addig számít, amíg az érdekeik úgy kívánják. Az érdekeik pedig most azt kívánják, hogy csuklóztassanak, zsaroljanak minket, belpolitikai zűrzavart keltsenek, tüntetéseket szervezzenek, mert nem tapsolunk elég hangosan az éppen leomló egypólusú világrendjüknek. Vagy beállunk a sorba, vagy itt is fölfordulást szerveznek, végső esetben Majdant. Ahogy szokták.
Ez az egyik oka az idegen kottából játszó, balliberális bírák lábhoz rendelésének. A másik, hogy a magyarok emiatti jogos felháborodására hivatkozva máris lehet gyártani a magyarellenes hecckampánysorozat következő epizódját az itteni bírák úgymond „megfélemlítéséről”. Hazugság az egész, teljesen nyilvánvaló. Ám ezeknek mikor számított a valóság, a tények? Csak a vetítés, az számít. Aztán a Politicóban meg a New York Timesban ezerszer átöblögetett, ordas hazugságokra hivatkozással lehet majd újabb brüsszeli eljárásokat indítani, további, nekünk járó forrásokat elvonni. Ahogy szokták. Hiszen ők a „barátaink”, „szövetségeseink”. A történelem is mutatja, érdemes hozzájuk törleszkedni.
Pressman végül alig burkoltan arra figyelmeztette a magyarokat: „Az amerikai kormánytisztviselőkkel folytatott párbeszédbe való beavatkozás nem segíti elő az amerikai–magyar kétoldalú kapcsolatokat.” Értjük a célzást. Hogyan merészelünk beleszólni abba, hogy ő beleszól a mi belügyeinkbe! Húzzuk meg magunkat, különben elromlik (tovább romlik) a kapcsolatunk a Nagy Testvérrel, és akkor megnézhetjük magunkat!
Jelezném: nem összehangolt magyar médiatámadás van szegény amerikai nagykövet ellen, hanem jogos fölháborodás és tiltakozás az ellen, hogy egy idegen állam nagykövete idejön a hazánkba, és dirigál, üzenget, leszól, káoszt kelt és beleavatkozik olyasmikbe, amikbe diplomataként nem tehetné. Aki így viselkedik, az nem nagykövet, inkább helytartó. S amelyik állam helytartót küld, az nem „barátnak” vagy „szövetségesnek” mutatja magát, hanem gyarmattartónak.
…
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!
Borítókép: David Pressman (Forrás: Twitter)
