A sport is a szeretet szülötte, akárcsak a karácsony. Olvassuk csak az újkori olimpia megálmodója, Coubertin báró verssorait! „A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: / és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben.”
Kár, hogy a politika hamar kikezdte a nemes gondolatot. Ez már az első világháborút követő antwerpeni olimpián kiderült, amikor a játékokról kizárták a világégésben vesztes országok sportolóit. Bűnhődniük kellett. (Magyarország duplán ráfizetett, hisz eredetileg Budapest lett volna a rendező.) Évtizedekkel később bojkottok – Moszkva (1980), Los Angeles (1984) – piszkítottak bele az olimpiai eszmébe, noha előre tudni lehetett, hogy ez az égvilágon semmit nem old meg. Ellenkezőleg, csak sorsokat keserít meg. „Máig beleborzongok azokba a pillanatokba és abba, ahogy az összes tornásztársnőmmel együtt, gyakorlatainkat félbehagyva kiszakadt belőlünk a vigasztalhatatlan sírás – emlékezett vissza a Los Angeles-i bojkott bejelentésének hírére Csisztu Zsuzsa egykori válogatott tornász. – Tíz év munkája lett oda hirtelen. A politika csúful belerondított a sportvilágba.”
Bár utóbb a világ józanabbik fele egyetértett abban, hogy semmi értelmük nem volt a beavatkozásoknak, ma is ugyanez megy. Az orosz–ukrán háború kezdete óta sorra zárják ki az orosz versenyzőket és csapatokat a különböző nemzetközi sorozatokból. A Tribuna ukrán sportlap nemrég odáig ment, hogy felszólította a Ferencvárost: váljon meg futballcsapatának orosz szakvezetőjétől. Az egész csak arra jó, hogy belevésse a sport nagyszerűségében még bízó emberekbe: a politika számára nincs szent eszme.
Önmagunk vágjuk sebeinket.
Pedig a sport védő karja már a nagy háború első karácsonyán is megmutatta magát…
1914. december 25-ét írták, az ünnep első napját. Egyetlen lövés sem dördült, egyetlen gránát sem robbant a végtelen nyugati frontszakaszon, pedig ott állt egymással szemközt a két hatalmas sereg. Ám a karok most kézfogásra, ölelésre mozdultak dacolva paranccsal, hadbírósággal. Ilyet még sosem látott az árkokkal, drótakadályokkal szabdalt csatamező, ahonnét már a dalos madarak is elköltöztek. A haditudósító azt írja, a bakák egyszerűen előmásztak a gödrökből, és elindultak a szemközti árkok irányába. Alig múlt éjfél, csak a csillagok világítottak; „mint a szentjánosbogarak, úgy csillogtak a rohamsisakok a sötétben”. Amit a pápa fegyverszüneti felhívása nem tudott elérni, elérte a karácsony igéje. Ha csak néhány órára is, béke lepte be a vidéket. A katonák elvegyültek egymás közt, beszélgettek, szivart, kenyeret, gombokat cseréltek.
És a legnagyobb csoda: volt, ahol futballmeccset vívtak egymással a hadban álló bakák! Hiszen a sport nem elválaszt, hanem összeköt.
A sapkákkal jelölt kapukra, ócska bőrlabdával lejátszott mérkőzésre így emlékezett vissza az egyik résztvevő: „Semmilyen szempontból sem volt szokványos a meccs, inkább afféle labdakergetés. Talán ötvenen is voltak egy csapatban, a gólokat senki sem számolta.”
Közben eltemették a szögesdrótok között napok óta heverő halottakat.
Régóta rabja vagyok ennek a históriának. Milyen is lenne az ember, ha mindig azt tehetné, amit a szíve diktál? Az a kéz, amely szuronyt márt a másikba, mert ezt kapta parancsba, tud kenyeret is szelni, fényképalbumot lapozni. Sőt, ha rajta múlna, messzire dobná a fegyvert, de az életét is kockára tenné a fényképalbumért.
Szeretetre születettünk. Ilyen egyszerű.
Borítókép: illusztráció. Az 1914. december 25-i karácsonyi békekötés idején játszott futballmeccsről készült fotó (Fotó: Getty Images/PA)
