Ezt a dermesztő, cipollai hipnózist nevezik tömegdemokráciának.

„Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!”

Micsoda irigylésre méltó problémái voltak még József Attilának! Hogy ne mondjam: emberhez méltó gondjai. Hát, mint oly sok minden más is, ez odavan. Mármint az emberhez méltó gondok. Pedig csak 85 év telt el a Hazám óta. De hát versenyt futunk az idővel – mindhiába és teljesen feleslegesen.

Gondoljunk csak bele: az ókori Egyiptom négyezer évig állt fenn! Még a Krisztus utáni 640-es arab hódítást is túl tudta élni néhány évtizeddel. A halál kultúrája volt? Ugyan már… Akkor minek neveznénk ezt a mait, ahol az ezernyi fajta népbetegséget már csak az ezernyi fajta kábítószer helyettesíti…
Négyezer év. Az tekintély.

Az ókori Róma – ó, az ókori Róma, most köszön vissza nekünk, most veszi le illedelmesen a kalapját, és torkát köszörülve próbálja elmesélni, hogy mindjárt úgy végezzük, mint ő. Az ókori Rómának is jutott még ezerkétszáz év.

Ezerkétszáz év – az még tekintély.

Középkor. Nos, hát igen, nagy szerelmem, a középkor, melyet, ha megengedik, sokkal inkább azonosítok a vágánsok költészetével, Villonnal és a Carmina Buranával, mintsem az eretnekek lobogó máglyáival, annál is inkább, mivel azok a máglyák nem voltak olyan számosak, mint azt a marxista történelemszemlélet megpróbálja elhitetni, mind a mai napig.

„Bibit pauper et egrotus, / bibit exul et ignotus, / bibit puer, bibit canus, / bibit presul et decanus, / bibit soror, bibit frater, / bibit anus, bibit mater, / bibit iste, bibit ille, / bibunt centum, bibunt mille.”

Legyen ez az én középkorom. S – hogy is írja Huizinga? – még ez: „Amikor a világ vagy fél évezreddel ifjabb volt, mint ma, az emberi élet kontúrjai sokkal élesebbek voltak. […]Ráadásul az élet összes dolgai büszkén vagy kíméletlenül közszemlére voltak téve.”

S e középkornak is jutott még vagy ezer esztendő.

Ezer esztendő – az is tekintély.

Újkor. Nohát, a mi kis remek újkorunk. Újvilággal, gyarmatokkal, polgári forradalmakkal, nemzetállami átalakulásokkal, liberalizmussal, felvilágosodással, nacionalizmussal, protestantizmussal, világháborúkkal, nem volt ennek az újkornak egy nyugodt évtizede sem – de ez is eltartott vagy ötszáz évig.

Ötszáz esztendő. Tekintélyecske. Nagyjából úgy viszonyul Egyiptom négyezer évéhez, mint Döbrögi Tutanhamon fáraóhoz.

– És, tessék mondani, tanító bácsi, most már mi következünk?

– Most már mi, kisfiam.

– És bennünket hogy hívnak?

– Talán legújabb kornak. Vagy modern kornak. Vagy atomkornak. Esetleg információs társadalomnak…

– És nekünk mennyi időnk van, tanító bácsi?

– Ez a mi korunk úgy nyolcvanéves lehet kisfiam. És hamarosan vége is lesz.

– De miért ilyen hamar, tanító bácsi?

– Azért kisfiam, mert ez a debilek kora. Az elpuhultaké. A lótuszevőké. A senkiké. Az orrba fűzött karikákkal hatalmasra növesztett egójúaké.

Ez az a világ, ami a Való Világ. Idéznék is az újból, a frissből, és onnan idézek, azoktól, akik amúgy ennek a világnak a legnagyobb szerelmesei és fenntartói. Figyelj csak:

„Több évadnyi Való Világot néztem végig, részben a munkám, részben pedig a saját szórakoztatásom miatt, de még nekem is sokkoló volt az, amit a most futó évad legutóbbi részei­ben láttam. A mostani, tizenegyedik évad az első, amit […] nem követtem, de másfél héttel az indulása után már nem bírtam ellenállni, és belenéztem egy random részbe, ami rögtön azzal indult, hogy az egyik játékos a konyhapulton fekve elővette a farkát, miután egy játékostársa a fejére öntött egy fél flakon testápolót, majd két másik játékos között elhangzott a következő párbeszéd:

– Mér' nem akarsz velem b…szni?

– Azért, mert már b…sztam veled.”

Körülbelül nyolc perc után már azt éreztem, hogy a mostani évadhoz képest a tizenkét évvel ezelőtti Való Világ Alekosszal és a köpködő Baukó Évával valódi kultúrprogram volt.”

Hát, bizony, ez van. Kár lenne tagadni, hogy ennek ez a nyolcvan év is túl sok volt.

„Miután egyre inkább uralma alá vonta környezetét, a mai ember szükségszerűen megváltoztatja öröm–bosszúság háztartásának egyensúlyát, a bosszúságot kiváltó ingerekkel szemben egyre inkább túlérzékenységet mutat, míg az örömmel szemben fásultságot, ami nemkívánatos következményekhez vezethet. […] Ebből ered bármely újonnan támadt kívánság azonnali kielégítésének az igénye. […] Az, hogy a kellemetlenségeket egyre kevésbé vagyunk hajlandóak eltűrni, az emberi életnek a természet által elrendelt csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatja, a nagyszabású hullámhegyekből és -völgyekből alig észlelhető fodrozódást, a fényből és árnyékból unalmas szürkeséget, egyszóval: halálos unalmat teremt. […] A szóban forgó kultúrbetegség áldozatai ugyanúgy unnak rá szeretteikre, barátaikra vagy akár a hazájukra, mint bizonyos ideig tartó használat után cipőjükre, öltönyükre, autójukra. […] Nem kizárható, hogy az az infantilizmus, amely a lázadó ifjúság egy részét szociálparazitává teszi, genetikai eredetű.”

Fentieket pedig Konrad Lorenz írta A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című kis remekművében. 1973-ban! Azóta is eltelt éppen ötven év. S maradt a Való Világ. VVTeminekvagyavilágon és VVSokkaljobblennehanemélnél üzekedik. És nézik. A Kárhogymegszülettél testvéri rend tagjai.

Idézhetnék nekik Kosztolányit vagy Verlaine-t, de minek? Nincsen már emberhez méltó gondjuk, semennyi. Ideje, hogy csináljunk nekik. Talán még nem késő.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pexels)