„Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka. […] Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak.”
Ezt írja Huizinga A középkor alkonya című művének előszavában.
Mostanában újraolvasom – ezt is. Mert már szinte csak újraolvasok, régi, kedves, hajdan elevenembe vágó műveket, akár szépirodalomról, akár társadalomtudományokról vagy filozófiáról legyen szó.
Huizingát újraolvasva felmerül a kérdés: akkor most ez, ami van, ez vajon a legújabb kor alkonya? Amely már annyira új, hogy kezdi önmagát végképp levágni a régebbi korok tradícióinak és kultúrájának köldökzsinórjáról.
A válasz egyértelmű, ám aki kimondja, már jó előre hallja a jelen szellemi rabszolgáinak gúnykacaját:
„Ó, hát persze! Már Spengler óta temetitek a Nyugatot, a modernitást, a haladást, s lám, igaz a mondás, hogy akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz…”
Igen. Hosszú életű lesz. Különösen akkor, ha már halott, de az élők úgy tesznek, mintha még mindig élnének; vagy azért, hogy felvehessék a nyugdíjat, vagy azért, mert ha bevallanák az exitust, nyomban meghalnának ők is.
Olyanok ők, mint az afrikai és ázsiai törzsek nőtagjai, akiknek rézkarikákkal akár kétszeres hosszúságúra növesztették a nyakát, s ha most levennék róluk azokat a karikákat, meghalnának.
A Nyugat mai rajongóinak az egója lett százszorosára növesztve, a média, a közösségi média és a fogyasztás orrukba fűzött rézkarikáinak segítségével.
Mindezek hatására ők mind-mind azt képzelik magukról, hogy valakik, s hogy létezésük okán joguk van beleszólni bármibe is – tehát mindenbe.
