Csupán néhány történet az elmúlt napokból, ám ha valaki alaposabban végigböngészi a nemzetközi – de főképpen a nem fősodratú – média híreit, naponta talál tucatnyi hasonlót. S egy idő után csak ül az ember a számítógépe, telefonja képernyője előtt, s maga elé bámulva kérdezi: mi a fene történik a világban, a világgal?

Mindenki megbolondult, megveszett? Hogy történhet meg mindez? Hogyan történhet meg mindez különösen ezen a nagyon felvilágosult és modern Nyugaton, amely oly kényes az emberi jogokra, a szólásszabadságra, a vallásszabadságra, a lelkiismereti szabadságra, a demokráciára? Mindeközben háborúk dúlnak a világban, az egyik éppen a szomszédunkban, bármikor megsemmisülhet ez az egész hóbelevanc, elég, ha egyik vagy másik oldalon valamelyik elmebeteg úgy gondolja, magával rántja a pusztulásba a teljes emberiséget. 

A szankciók következtében egész Európa szenved, nemcsak a gazdasági válságtól, nemcsak az inflációtól, de konkrétan szankciós halál várhat tíz- és százezrekre, mert rengetegen nem engedhetik meg maguknak Nyugat-Európában sem a fűtés luxusát. Gyerekek és felnőttek milliói éheznek szerte a világban, járványok tombolnak, a mi fejünk felől sem múlt még el a Covid fenyegetése.

Annyi az isten- és embertelenség a Földön, annyi a bűn és a baj, hogy csak csodálkozhatunk, hogy a Jóisten egy kézlegyintéssel nem törölte még el az egész világunkat. „Sodoma és Gomorra ehhez képest vicc volt. Az özönvíz a földre kisebb dolgokért szakadt” – írja Hamvas Béla a Henochban. Ha ma élne Hamvas, vajon lennének-e szavai erre a rettenetre? Erre a visszájára fordított, zűrzavaros, hatalmaskodó, borzasztó, erőszakos és vérengző és hazug és romlott világra?

S az még hagyján, hogy azóta is naponta érzékeltetik velünk, hogy nem, ez nem a mi otthonunk, mi csak politikai zabigyerekei vagyunk a nyugati világnak, akiket ugyan megtűrnek, elfogadják nagy kegyesen a pénzünket, a gyárainkat, a földjeinket, a munkaerőnket, de amúgy kuss a nevünk. 

S ha néha dobnak nekünk némi koncot, azt lelkes csaholással illik megköszönni gazdáinknak, és illedelmesen viselkedni, ahogyan elvárják tőlünk. Máskülönben jön a korbács, a megtorlás, a kivéreztetés. Ráadásul mára egészen úgy tűnik, hogy ez nem egy igazi otthon, hanem egy diliház, s az ápoltaknál csak az intézmény urai bolondabbak.

Mi itt, ebben a Köztes-Európában, ahol élünk, csak nézünk tökhülyén, hogy hova is kerültünk, hol is vagyunk valójában. Mintha a Maldív-szigetekre indultunk volna nyaralni, s amikor kiszállunk a repülőgépből, kiderül, hogy Szibériába érkeztünk. Ott állunk lenge, könnyű ruhánkban, s csak nézünk, hát mi nem ide indultunk, nekünk nem ezt ígérték… Persze vannak köztünk, magyarok között is, akik lehazudják a havat is az égről, s elalélva suttogják, hogy ez a létező világok legjobbika, ez maga a trópusi paradicsom. A hülyébbje rögvest fejest is ugrik a jeges hóba, a gátlástalanabb hazudozók meg bennünket biztatnak: itt a meleg óceán, itt ugorj.

Bennünket, konzervatív, polgári, jobboldali, nemzeti – vagy nevezzük magunkat bárhogyan is – magyarokat gyakran vádolnak Nyugat- és Európa-ellenességgel. Kirekesztőnek, idegenellenesnek, homofóbnak, rasszistának, nácinak, és a jó ég tudja, mi mindennek el nem hordanak bennünket. De valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a korrupcióval. Akik a leghangosabban kérik számon rajtunk az általuk vélt pénzlenyúlást, azok a legkorruptabb politikusai az uniónak. Harminc ezüstért elárulják nemcsak Európát, de a saját hazájukat is. 

Szeretnénk ugyan megmenteni a nyugati világot, de ha ők ki akarják tépni a szívüket, ha el akarják tagadni a több ezer éve megszenvedett lelküket, ha el akarják törölni még az emlékét is mindannak, ami naggyá tette ezt a világot, tehetetlenek vagyunk. Giordano Brunót a XVI. században máglyára küldték, mert azt hirdette, hogy az univerzum végtelen és a világ sokféle. Elítélőinek mentségül szolgálhat, hogy fogalmuk sem volt a valóságról. 

A ma inkvizítorainak semmiféle mentségük nincs: ők pontosan tudják, mi az igazság. Ha Norvégiától az Egyesült Államokig úgy jó az ott élőknek, ha ők ezt elfogadják, s behódolnak az inkvizítoroknak, mit tehetünk mi? Kell-e bármit is tennünk?

Akkor mégis mi a teendő? Ma sincs más utunk, mint kitartani, helytállni, megmaradni. Olyannak és annak, akik voltunk, vagyunk és leszünk. Nem gyűlölettel, nem erőszakkal, hanem hittel és alázattal ellenállni, megállítani, ha máshol nem, a határainkon a hazugságok sivatagát. A sivatag nő és nő – idézi szintén Hamvas Béla Nietzschét –, s jaj annak, aki magában sivatagot rejteget.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)