(Persze cifrábbakat is mond Z. Lajos, de azokat most kihagyom.)

Valahára persze én is szót kapok. – De az nem úgy megy, Lajosom – vetem közbe szelídítőleg. – Az már nem demokrácia, ahol elzavarják az ellenzéket. Ha bunkók, hát bunkók. Magukról állítanak ki bizonyítványt. Látod, hogy a választóknak sem tetszenek.

Persze semmire sem megyek az ilyen érvekkel. Azt mondja, az ő nyolcvanéves korosztálya nem ilyen demokráciát akart a rendszerváltáskor, hanem olyat, ahol ezeket a szemünk közé röhögő zsiványokat száműzik, börtönbe zárják. Sajnos elmaradt az igazi számonkérés, ez az igazság.

És az az igazság – erre én sem tudok mit mondani. Motyogok ugyan valamit a türelemről és a megbékélésről, de valahol legbelül én is megértem Lajost. Bizony túlteng bennünk a jámbor türelem.

Kikapcsolódásként olykor szelídebb tájakra evezünk. Legutóbb az újpesti futballisták hajdani bravúrjairól merengtünk. Mesélte, már kisiskolás korában a Megyeri úti pályára járt a lilák góljaiért visítozni. Még ma is betéve fújja a régi csapatok összeállítását Zsengelléréktől Szusza Ferencen át Várhidiékig. A becenevekre is pontosan emlékszik: Győrvári Jocó, Pataki Latya, Borsányi Sunyi, Rajna Rozoga, Fazekas Kapa… Újpesti gyerekek voltak mind, itt születtek, itt éltek a kerületben. Hol is focizhattak volna máshol, mint Újpesten. Az öregek a megyeri temetőben pihennek. „Ma már mutatóban is alig akad magyar játékos a lila-fehér csapatban. Nemhogy újpesti, egyáltalán magyar… A magyar nemzeti bajnokságban! Érted ezt? Milyen világ ez? Ha rajtam múlna, kiráznám a nadrágjából, aki engedélyezte ezt az egész internacionalista cirkuszt a nemzeti bajnokságban.”

És erre sem tudok mit mondani. Motyogok valamit a vonatkozó nemzetközi rendelkezésekről meg a mindenféle uniós szabályozásról, szabad munkaerő-áramlásról, de legbelül megértem dohogó cimborám keserűségét. Igaza van. Már megint.

Borítókép: Hadházy Ákos (Fotó: Mirkó István)