Atyai jó barátom, Z. Lajos nézeteiről írok. Igen szubjektív lesz a cikk. Csak szólok.
Javakorabeli újságírónak általában van egy Z. Lajosa (Szűk Bélája, Végső Jenője stb.), akinek rendszeresen meghallgatja a nézeteit, elmereng rajtuk, bólintgat rájuk, esetleg szelíd vitába száll velük, netán kellő tisztelettel szamárságnak nevezi azokat stb.
Kell egy Z. Lajos. Ő az olvasó – a nép – sűrített hangja, neki írjuk az újságot, az ő kíváncsiságát akarjuk kielégíteni. Hát persze, hogy kikérjük a véleményét. Igaz, ha nem kérjük ki, akkor is elmondja.
Tősgyökeres újpesti ez a Lajos. Itt született még a háború előtt, és itt lett osztályellenség is a Rákosi-érában, mint javíthatatlan polgári csökevény. Világnézete is ennek megfelelően alakult, nem lépett be a pártba, nem kérte felvételét a Munkásőrségbe, ezzel szemben 1991 májusában ott volt Esztergomban Mindszenty bíboros újratemetésén, és az Országházba költöztetett Szentkoronát is az elsők között csodálta meg. Tántoríthatatlanul jobbra tartott világéletében.
Jó három évtizede, valamikor a rendszerváltás táján találkoztunk először egy lakossági fórumon, én az újságcsinálás nehézségeiről beszéltem a publikumnak, ő meg közbekérdezett valami csiklandósat, mire egy életre szólóan összebarátkoztunk. Aztán szép lassan megöregedtünk…
Nagyjából havonta találkozunk azóta is, néha ritkábban. Beszélgetéseink íve többé-kevésbé állandó. Ő indulatos kérdések egész sorát teszi föl a napi politikáról, politikusokról, én pedig próbálok legjobb tudásom szerint válaszolni – nem könnyű feladat, merthogy legtöbbször nem kapok szót, Lajos mindjárt a választ is megadja.
Egy rendre visszatérő „dialógus”: – Hogyan lehet ezt az ellenzéknek mondott csürhét beengedni a magyar Országházba, ezt mondd meg nekem? Felfordul az ember gyomra. Milyen világ ez? – kérdezi, és már mondja is a választ: – Mert tutyimutyi a kormány, fél keményen fellépni, pedig lenne elég ereje, hogy szétcsapjon köztük. El kellene zavarni ezeket a rendbontókat a világ végére, ordenáré banda! Tizenkét éve van kétharmadunk, mégis eltűrjük ezeket a szörnyű figurákat! Stb.
(Persze cifrábbakat is mond Z. Lajos, de azokat most kihagyom.)
Valahára persze én is szót kapok. – De az nem úgy megy, Lajosom – vetem közbe szelídítőleg. – Az már nem demokrácia, ahol elzavarják az ellenzéket. Ha bunkók, hát bunkók. Magukról állítanak ki bizonyítványt. Látod, hogy a választóknak sem tetszenek.
