Ha újra megszületnék, biztosan sokác lennék. De hogy Mohácson ütném fel élethossziglani főhadiszállásomat, holtbiztos. Úgy kezdődik ez a történet, hogy az ember fáradtan nézegeti a híreket, miszerint Putyin ötször halt meg a héten, az ukránok még mindig egy lépésre állnak a győzelemtől, valamint hogy a vadászgépek után repülő csészealjakat is szállít majd a NATO. Efféléket böngészgetek, és érthető közönyt érzek a világ iránt. Irány az autó, leruccanunk a mohácsi busójárásra a családdal, ott legalább a valóság zajlik. A sokác valóság, ha szabad így fogalmaznunk.
Mohács a maradék ország számunkra legkedvesebb szegletében húzódik. Ott, a déli végeken, amely Zalától kezdődik, Pécset, Szekszárdot is érinti, aztán ott van még Siklós és Villány, majd Mohács, Baja, egészen Szegedig tart a jókedv.
Hazánk e részén nemzetiségek élnek egymás mellett, magyarok, németek, délszlávok, székelyek, mindenféle emberek. Itt mindig jók az ételek, akad bor és pálinka, dúl a mediterrán életérzés néhány száz esztendeje. Mohács az egyik legkitűnőbb helyszín felejtésre és vigadozásra, különösen az elmúlt vasárnap, amikor néhány ezer busó elszabadult a városban.
Hogy mi történt velünk néhány óra leforgása alatt, arról csak annak lehet fogalma, aki a busójárást személyesen is átélte már. Leöntöttek minket liszttel, láttam szekéren fetrengő japán turistalányt, akit megcsiklandozott néhány busó, iparkodtak a sokác lányok, gonoszkodtak a jankelék. Láttam ijedt kisgyereket, akit a jóságos busó cukorkával vigasztalt, egy órán át néztük a felvonulást, ahol iszonyatosan szőrös fekete és fehér figurák rázták, tekerték fűrész nagyságú kereplőjüket. Akadt egy kis lökdösődés is, persze, viccesen, valamint az ismerős család tizenéves kisfiát is elhurcolta magával egy felhevült busó, száz méter után aztán persze visszaadta az anyukájának.
Vasárnap Mohácson mindenki megjelent, aki valamihez ért, valamit készít, valamit árul. Vásároltam például szlavóniai kolbászt, amit pont úgy füstöltek meg, ahogyan kell, mondta is az árus, hogy harmincnyolc éve készítenek kulent, szalámit, mindenfélét, ők sohasem hibáznak. Este kóstoltam a portékából: hát, tényleg nem. Ittunk kávét a csinos kávéházban, ahol a tizenkilenc éves pincérlány nem azt mondta, hogy szia, uram, nem-e lehetne-e, hanem felvette tőlünk a rendelést, majd a mellettünk ülő három horváthoz fordult, és magától értetődően horvátul válaszolt a kérdéseikre.
Ez ugyanis Mohács, Dél-Magyarország, a népek bölcsője, nem pedig egy budapesti pláza. Ide, kérem, ész, jóakarat és tudás szorult, nem is kevés. A mohácsi ember jártas a mások szokásaiban, de rettentően büszke magára, joggal hiheti, hogy a világnak ebben az aranyos szegletében minden remekül működik.
Mohácson busójáráskor az ember nem vet számot múlttal és jelennel, nincs más, mint vigadozás, móka és kacagás. Egyszerre vagy négy színpadon játszanak a délszláv zenekarok, dől a hangfalakból a muzsika, kólózik a nép, köztük horvát kisiskolások, budapesti nagymamák és nyírségi focisták.
Tamburások izzítják a légkört, mindenfelé sült hús, rétes és fanyar sör illata száll, szépek, elégedettek és boldogok az emberek. A sokác mulatság fénypontja, amikor estefelé a főtéren meggyújtják a máglyát, táncol a sokaság, vidámkodik a vendégsereg. A tél lassan elillan Mohácsról, mostantól tavasz van, még akkor is, ha egyelőre ezt csak a déli végeken érzi az ember.
Lent a Dunán nemcsak csónakokat sodor a víz, de a tavasz friss leheletét is. Talán süthetnének faszén felett csevapot, pleskavicát is, meg persze karajt vagy kolbászokat, sebaj, lesz majd ilyen is, csak forduljon barátságosabbra az idő.
A sokezres tömeg sebtében gyerekké változik, mindenki komázik a busókkal. Akik félelmetesek, viccesek, de furcsamód következetesek is, mondhatnánk a sokác-magyar busó jóféle és udvarias legény, akkor is, ha szemedbe húzza a sapkádat, nyakon önt liszttel vagy leszorít az útról. Itt ilyen a fogadjisten, mert ez itt a poklada, hogy folyékony délszlávsággal is szóljak valami értelmeset.
