Ez ugyanis Mohács, Dél-Magyarország, a népek bölcsője, nem pedig egy budapesti pláza. Ide, kérem, ész, jóakarat és tudás szorult, nem is kevés. A mohácsi ember jártas a mások szokásai­ban, de rettentően büszke magára, joggal hiheti, hogy a világnak ebben az aranyos szegletében minden remekül működik.

Tamburások izzítják a légkört, mindenfelé sült hús, rétes és fanyar sör illata száll, szépek, elégedettek és boldogok az emberek. A sokác mulatság fénypontja, amikor estefelé a főtéren meggyújtják a máglyát, táncol a sokaság, vidámkodik a vendégsereg. A tél lassan elillan Mohácsról, mostantól tavasz van, még akkor is, ha egyelőre ezt csak a déli végeken érzi az ember.

Lent a Dunán nemcsak csónakokat sodor a víz, de a tavasz friss leheletét is. Talán süthetnének faszén felett csevapot, pleskavicát is, meg persze karajt vagy kolbászokat, sebaj, lesz majd ilyen is, csak forduljon barátságosabbra az idő. 

A sokezres tömeg sebtében gyerekké változik, mindenki komázik a busókkal. Akik félelmetesek, viccesek, de furcsamód következetesek is, mondhatnánk a sokác-magyar busó jóféle és udvarias legény, akkor is, ha szemedbe húzza a sapkádat, nyakon önt liszttel vagy leszorít az útról. Itt ilyen a fogadjisten, mert ez itt a poklada, hogy folyékony délszlávsággal is szóljak valami értelmeset.

Nem kérdés, hogy az ember sokáccá válna a legszívesebben, és őszintén reméli, hogy a busójárás egyszer majd örökké tart. Hogy a hagyomány nemcsak a mában merítkezik, de utat is mutat. Bizonyságát adja, hogy az élet szép, és jobb kacagni, mint üres üvegekkel csörögni önmagadban vagy hülye sorozatokat nézni a tévében. A busójárás szép felvonulás is, a valódi együttélés öröme: jól ismerem ezt a tájat, sőt az egész déli régiót, és tudom, hogy itt tényleg nem számít, kicsoda miféle, és nem azért, mert kozmopolita a nép errefelé, leginkább azért, mert normális.

Látogasson el Mohácsra jövőre az összes szívtelenségben szenvedő ember is, mert itt létfontosságú szervekhez jut pár óra leforgása alatt, hazafelé pedig talán új leltárt állít fel önmagában. És ne hagyja ki a mohácsi busójárást senki más sem, se magányos, se bánatos, se kedvetlen. A magyar nemzet nagy ünnepe néhány száz esztendeje ez a jeles alkalom, talán nem is tudjuk, miféle kincseket szórt szét körünkben a Jóisten. És ha nem születtünk is mohácsinak, sokácnak, annyit azért vendégként is megértettünk, hogy lelkünk tovább épüljön és szépüljön. Mert – ismétlem – a valóságos élet valami ilyesmi volna. 

Nincs időnk rosszul élni, és ha ezt végre megértjük, kitárhatunk a világon minden kaput Mohácson is, máshol is.

Hazafelé látom a kocsiból, hogy szivárvány feszül fel előttünk az égre. Nem olyan újfajta szivárvány, hanem az igazi. Az eredeti. Az esőfelhők feltöredeznek, kék az ég alja. Haladunk rendületlenül északra, reménykedünk. Másképp nem is lehet.

Borítókép: Busók táncolnak a télűzést jelképező máglya előtt a Széchenyi téren a mohácsi busójárás negyedik napján, farsangvasárnap, 2023. február 19-én (Fotó: MTI/Ruprech Judit)