Látom a friss újságcikkeket, melyek szerint „döbbenetes” és „brutális” a határon belüli magyarság fogyatkozása. Nyilván arra gondolnak, hogy az első adatok feldolgozása után 9,6 millióan élünk itthon, ami a 2011-es adatokkal összehasonlítva azt jelzi, hogy nagyjából háromszázezerrel kevesebben vagyunk, mint tizenegy évvel ezelőtt. Ez az állapot tehát egyeseket végső elkeseredésre, másokat józan bizakodásra indít. Nem tagadom, mi ez utóbbiak pártját fogjuk.
Hogy az európai nemzeteket évtizedek óta sújtó fogyás hazánkban is súlyos probléma, régen tudott tény. Ahogyan az is, hogy bár a termékenységi arányszám kissé emelkedett, messze vagyunk még az ideális állapottól. Lényeges szempont, hogy az elmúlt tizenegy évben is távoztak az országból munkavállalók, akiknek egy része ugyanúgy hazatérhet majd, ahogyan hazatért már az angliai és németországi magyarok egy része.
Fontosak a vegyes házasságokban született gyermekek is, akiknek, mondjuk, angol a papájuk, magyar a mamájuk, mégis sokszor ezt az országot választják lakóhelyül, és utódaik inkább magyarok lesznek, mint nyugatiak. Nem beszélve a gyérülő, de még mindig folyamatosan érkező külhoni magyarságról, akik közül mégiscsak sok ezren választják új lakóhelyül Magyarországot.
A valódi kérdés az: elértük-e a nemzeti érdekérvényesítés számbeli, lélektani határait, azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés, nincs remény, nincs felemelkedés? Erről szó sincs: nagy a baj, de nálunk sokkal kevésbé, mint a környező országokban.
Romániában a hajdani 22 millióból úgy négymillióval kevesebb lett az országban (mondom ezt a nyilván félrevezető legutóbbi népszámlálás ellenében is), s ezek tekintélyes hányada sem mind román, hanem magyar, cigány, szerb, más nemzetiségű. Ráadásul Romániában a helyi érdek erősödésével fellángolhat a regionalizmus.
