Hány cikket írtam a bankszabályozás alaptételéről: likviditás, szolvencia, prudencia! Volt a magyar gyakorlatban is nem prudens, nem tisztességes magatartás, amiért a bank likviditási nehézségekkel nézett szembe, sőt szolvenciaproblémával küzdött. Az utóbbi esetben nemcsak átmeneti a lejárati egyezőség hiánya miatti fizetőképességi probléma, hanem ott már az is baj volt, hogy rossz, nem térülő befektetésekbe tették a betétesek pénzét. Az amerikai állampapír elvileg ugyan nem rossz befektetés, de azzá válhat, ha hirtelen megváltozik a központi bank, a Fed kamatpolitikája. Mert mint láttuk, az államkötvények forgalmi értéke esett a sorozatos eladások miatt, s így a bankok mérlege is romlott. Hiszen a befektetéseket piaci áron kell kimutatni.

Ez a szabályozáselméleti probléma. De a szabályozáspolitikának is vannak sajátos problémái. A bankoknak ugyanis a 2008-as válság szigorítása után stresszteszteket kellett csinálniuk, de napjainkban az amerikai szabályozás ezt csak a legnagyobb bankokra írja elő kötelezőként. Így a felügyelet nem vehette észre kellő időben, hogy ez a kisebb bank és sok másik milyen üzletpolitikai kockázatokat vállalt. Egyébként is, az amerikai bankszabályozás története kiáltóan mutatja az érdekektől vezérelt jogalkotást. S ezek az érdekek nem a polgárok érdekei voltak, hanem a bankszektoré. A 30-as évek nagy válsága után Roosevelt elnök kormánya megtiltotta, hogy a kereskedelmi bankok befektetési tevékenységet folytassanak (Glass–Steagall Act), és szigorú ellenőrzést írt elő, továbbá betétvédelmi alapot hozott létre.

Mellesleg így volt ez nálunk is a banktörvény első változatában szabályozva. Mi is létrehoztunk betétvédelmi alapot, és az azóta is figyeli a bankokat. Később enyhítettek nálunk is a bankszabályozáson, s lehetővé tették az univerzális banki tevékenységet, azaz a kereskedelmi és a befektetési tevékenység egyidejű folytatását. Szigorúan szabályoztuk azonban, hogy a felvállalt kockázatok tőkével fedezve legyenek. A Postabank vezetése azonban kijátszotta ezt a törvényt, hamisított. Így került sor a bank csődjére, ami a magyar államnak igen sok pénzébe került.

De visszatérve Amerika mostani bankcsődjére, érdemes megfigyelni, hogy ott is hogyan hullámzott a bankszabályozás szigorítás és lazítás között! A Glass–Steagall-törvény hosszú ideig életben volt, de a 2000-es években gyakorlatilag eltörölték. Míg az 1950–60-as években az amerikai összprofit tíz százaléka volt a bankok jövedelme, ez az 1980-as években harminc százalékra, majd 2001-ben csúcspontjára, negyven százalékra emelkedett. Ez a volumen négyszerese Amerika teljes feldolgozóipari profitjának! Ki nem látja, hogy ez szinte abszurd?

S jött a 2008-as nagy pénzügyi válság: ekkor a Frank–Dodd- törvénnyel kissé visszaszigorítottak. Majd a banklobbi szorgos tevékenységének eredményeként ismét lazítottak ezen a törvényen. Így alakult ki az a helyzet, amit láttunk: a kisebb bankok átcsúsztak az ellenőrzés szűrőjén.

S mindehhez jött a napokban a 167 éves bank, a Credit ­Suisse csődje, itt, Európában. Részben összefügg az amerikai fejleményekkel, részben más okok miatt, de ugyancsak beláthatatlan következményekkel. Súlyos bankvezetési hibák, menedzser-magatartási problémák voltak mögötte. A svájci központi banknak hatalmas összegekkel kell a pénzintézet megmentésére, egy másik bankkal való összeolvasztásának megtámogatására mennie. Nyilvánvaló, hogy ennek hatása lesz a svájci valutára, s tágabb értelemben a bankrendszer iránti bizalomra.

Mi a fentiekből levonható tanulság? Közérdek a stabil bankrendszer. Ennek védelmében vissza kell állítani a szigorúbb szabályozást. És ami még fontosabb: az erkölcsi követelmények elengedhetetlenek a banki vezetésnél. Nem szabad, hogy érdek legyen a mutatók kozmetikázása, a félig-meddig legális kockázatvállalási lazítás. A jog csoportérdekekhez igazítása megengedhetetlen. Gazdaság és erkölcs: mindenütt fontos. De a bankszakmában különösen.

A szerző professor emerita, közgazdász

Borítókép: az Egyesült Államokban csődbe ment Silicon Valley Bank egyik bankfiókja (Forrás: Europress/AFP)