Talán érthető, hogy a Magyar Bankfelügyelet létrehozóját rendkívül érdeklik a nemzetközi bankvilág fejleményei. Bankcsődök Amerikában, Svájcban. Az MNB hamar közre is adta nyilatkozatát: a magyar bankok helyzete stabil. Milyen világméretű jelenség szimptómái ezek az események?
Mert mi is történt valójában? Március 10-én pénteken Amerikában a bankszabályozó hatóságok bezárták a Silicon Valley Bankot. Szombaton pedig a New York-i Signature Bankot. Az amerikai regulátorok kiadtak egy nyilatkozatot, hogy a betétesek hétfő reggeltől hozzáférhetnek a betéteikhez. Megnyugtatták a közvéleményt arról is, hogy a bank rendbetétele során csak a tulajdonosok pénze vész majd el, nem az adófizetőké.
De hát mi volt az előzmény? A Silicon Valley vállalkozásai innovatív, többnyire fiatal tulajdonosok kezében lévő start-upok, szép eredményeket értek el, s pénzüket az ott lévő Silicon Valley Bankban helyezték el. A bank pedig azt csinálta, amit a többiek. Mivel alacsonyak voltak a kamatok, elhelyezte a pénzt hosszú lejáratú állampapírokba, mert ez kedvező befektetésnek tűnt. Csakhogy egy idő múlva – most, hogy az infláció meglódult – a kamatok emelkedtek, a hosszú lejáratú papírok árfolyama pedig esett. Hiszen mindenki el akarta adni ezeket a kötvényeket, hogy kedvezőbb kamatozásra helyezhesse el a pénzét. A vállalkozók viszont, akiknek pénzre volt szükségük, már drágábban jutottak hitelhez. Kezdték (volna) kivonni a Silicon Valley Bankból az ott elhelyezett pénzüket, amit ők csak betétnek tettek be, nem fektettek be tartósan, a bank viszont igen.
A karácsonyi moziként vetített It’s a Wonderful Life (Az élet csodaszép) című, háború utáni amerikai filmben bemutatták, hogyan tör ki a bankpánik. Ebben hiábavalóan bizonygatja valaki a sorban állóknak, hogy a pénzük megvan, s ha türelemmel lesznek, visszakapják a betétüket, az emberek mégsem nyugszanak meg. Most akarják a betétüket visszakapni! Igen, ez az az eset, amire a bankszabályozóknak figyelniük kell. Nemcsak szolvensnek, elvileg egyensúlyban lévőnek kell lennie egy banknak, hanem mindenkor fizetőképesnek, azaz likvidnek is.
Hány cikket írtam a bankszabályozás alaptételéről: likviditás, szolvencia, prudencia! Volt a magyar gyakorlatban is nem prudens, nem tisztességes magatartás, amiért a bank likviditási nehézségekkel nézett szembe, sőt szolvenciaproblémával küzdött. Az utóbbi esetben nemcsak átmeneti a lejárati egyezőség hiánya miatti fizetőképességi probléma, hanem ott már az is baj volt, hogy rossz, nem térülő befektetésekbe tették a betétesek pénzét. Az amerikai állampapír elvileg ugyan nem rossz befektetés, de azzá válhat, ha hirtelen megváltozik a központi bank, a Fed kamatpolitikája. Mert mint láttuk, az államkötvények forgalmi értéke esett a sorozatos eladások miatt, s így a bankok mérlege is romlott. Hiszen a befektetéseket piaci áron kell kimutatni.
Ez a szabályozáselméleti probléma. De a szabályozáspolitikának is vannak sajátos problémái. A bankoknak ugyanis a 2008-as válság szigorítása után stresszteszteket kellett csinálniuk, de napjainkban az amerikai szabályozás ezt csak a legnagyobb bankokra írja elő kötelezőként. Így a felügyelet nem vehette észre kellő időben, hogy ez a kisebb bank és sok másik milyen üzletpolitikai kockázatokat vállalt. Egyébként is, az amerikai bankszabályozás története kiáltóan mutatja az érdekektől vezérelt jogalkotást. S ezek az érdekek nem a polgárok érdekei voltak, hanem a bankszektoré. A 30-as évek nagy válsága után Roosevelt elnök kormánya megtiltotta, hogy a kereskedelmi bankok befektetési tevékenységet folytassanak (Glass–Steagall Act), és szigorú ellenőrzést írt elő, továbbá betétvédelmi alapot hozott létre.
Mellesleg így volt ez nálunk is a banktörvény első változatában szabályozva. Mi is létrehoztunk betétvédelmi alapot, és az azóta is figyeli a bankokat. Később enyhítettek nálunk is a bankszabályozáson, s lehetővé tették az univerzális banki tevékenységet, azaz a kereskedelmi és a befektetési tevékenység egyidejű folytatását. Szigorúan szabályoztuk azonban, hogy a felvállalt kockázatok tőkével fedezve legyenek. A Postabank vezetése azonban kijátszotta ezt a törvényt, hamisított. Így került sor a bank csődjére, ami a magyar államnak igen sok pénzébe került.
De visszatérve Amerika mostani bankcsődjére, érdemes megfigyelni, hogy ott is hogyan hullámzott a bankszabályozás szigorítás és lazítás között! A Glass–Steagall-törvény hosszú ideig életben volt, de a 2000-es években gyakorlatilag eltörölték. Míg az 1950–60-as években az amerikai összprofit tíz százaléka volt a bankok jövedelme, ez az 1980-as években harminc százalékra, majd 2001-ben csúcspontjára, negyven százalékra emelkedett. Ez a volumen négyszerese Amerika teljes feldolgozóipari profitjának! Ki nem látja, hogy ez szinte abszurd?
S jött a 2008-as nagy pénzügyi válság: ekkor a Frank–Dodd- törvénnyel kissé visszaszigorítottak. Majd a banklobbi szorgos tevékenységének eredményeként ismét lazítottak ezen a törvényen. Így alakult ki az a helyzet, amit láttunk: a kisebb bankok átcsúsztak az ellenőrzés szűrőjén.
S mindehhez jött a napokban a 167 éves bank, a Credit Suisse csődje, itt, Európában. Részben összefügg az amerikai fejleményekkel, részben más okok miatt, de ugyancsak beláthatatlan következményekkel. Súlyos bankvezetési hibák, menedzser-magatartási problémák voltak mögötte. A svájci központi banknak hatalmas összegekkel kell a pénzintézet megmentésére, egy másik bankkal való összeolvasztásának megtámogatására mennie. Nyilvánvaló, hogy ennek hatása lesz a svájci valutára, s tágabb értelemben a bankrendszer iránti bizalomra.
Mi a fentiekből levonható tanulság? Közérdek a stabil bankrendszer. Ennek védelmében vissza kell állítani a szigorúbb szabályozást. És ami még fontosabb: az erkölcsi követelmények elengedhetetlenek a banki vezetésnél. Nem szabad, hogy érdek legyen a mutatók kozmetikázása, a félig-meddig legális kockázatvállalási lazítás. A jog csoportérdekekhez igazítása megengedhetetlen. Gazdaság és erkölcs: mindenütt fontos. De a bankszakmában különösen.
A szerző professor emerita, közgazdász
