idezojelek

A demográfia is fejben dől el

Tizenhárom év jobboldali kormányzás sem változtatott a tudatipar balliberális hegemóniáján.

Cikk kép: undefined
Fotó: Mirkó István

Metafizikai fogódzók hiányától szenvedő választói célcsoportok vélekedése ellenére a családpolitika szakmai etalonja nem Lakatos Márk. Fontos ezt előzetesen leszögezni, ha már alkotmányjogilag rögzítenünk kellett, hogy az anya nő. És csak egy van. Ezek fontos tautológiák, segítenek túlélni a liberális Zeitgeistet.

Anya csak egy van, gyerek se sokkal több, egészen pontosan 1,59. Ez az a szám, amelynek örülünk, ugyanis 30 százalékos növekedést jelent a tíz évvel ezelőtti 1,23-as magyar termékenységi rátához képest. Mivel Európa demográfiai katasztrófája az európai embereket nem arra ösztönzi, hogy gyermeket nemzzenek, hanem hogy konferenciákat tartsanak róla, ez a növekmény csodálatot és némi irigységet vált ki Zágrábtól Stockholmig. 

Az aktuális konferencia magyar előadója bezsebeli az Orbán-kormány családpolitikáját illető gratulációkat és méltató szavakat azoktól a baráti politikusoktól, akiknek koalíciós partnerei más fórumokon „komoly aggodalmukat” fejezik ki az Orbán-kormány nacionalista és homofób politikája miatt. Business as usual, miért lenne más a ­demográfiai és családpolitika, mint bármely más szakpolitika. E nemzetközi eseményeken, melyeken megvitatjuk Európa demográfiai mélyrepülését, a kelet-európai résztvevők általában őszintén érdeklődnek a magyar családpolitika konkrét intézkedései iránt – hány százalék írható le az otthonteremtő hitelből a második gyerek születésekor stb. –, míg a nyugat-európai vendégek nem érdeklődnek oly hevesen, ők tudják, ez a hajó már elment, inkább őszintén egyetértenek mindennel, ahogy azt több évtizede teszik. A garnélás falatka mindig friss, a kávé majdnem mindig, és szakmailag felkészült előadásokat tartanak arról, hogy Hollandia népessége technikailag nem is fogy (gondosan elkerülve azt a témát, hogy a hollandok fogynak Hollandiában).

A magyar nők mai, 1,59-es termékenységi mutatója négy egymást követő Orbán-kormány megfeszített munkájának eredménye, olyan aránytalanul nagy anyagi ráfordításokkal, melyek példátlanok Európában, meghaladván a GDP öt százalékát. A termékenységi ráta növekménye arányaiban valóban nagy, de tegyük hozzá a témában járatlanok kedvéért, hogy egy biológiailag önfenntartó közösség termékenységi rátája kettő – azaz legalább még egyszer akkora növekedést kéne elérnünk, mint az utóbbi tíz évben, csupán azért, hogy ne fogyjunk.

A népességfogyás nem mai keletű, bár vannak arról szakmai viták, hogy már a hetvenes évektől vagy a módszerváltás szép új világától datálódik – tekintsünk itt el a grafikonok mellékelésétől, és szorítkozzunk arra, ami biztos e tekintetben: a rohamos népességfogyás párhuzamos volt a nemzeti vagyonvesztés korszakával, mely materiális síkon a rablóprivatizációval, a szellemi-kulturális dimenzióban pedig az SZDSZ kulturális terrorizmusával volt egyidejű. Míg az ország totális anyagi függésbe taszítása értelemszerűen nehezítette a gyerekvállalást, a nagyobb kárt egyértelműen a liberálfasiszta kulturális hegemónia okozta: például általa jutottunk el odáig, hogy a gyerekáldást gyerekvállalásnak nevezzük. A rendszerváltás utáni időszakban jóformán megfogalmazni és artikulálni sem tudtuk ösztönös ellenérzésünket a liberális értékrend beteges paradigmája ellen. Ne felejtsük azt a két évtizedet, amikor kilátástalanul próbáltunk túlélni egy olyan bűzös szellemi mocsárban, melynek nemes hagyományait ma a Bartus–Perintfalvi–WMN kultúrkör viszi tovább. Ilyen anyagi és szellemi környezetben, melyet minden szempontból a globális háttérhatalom helyi kápói domináltak, az a csoda, hogy egyáltalán volt nulla feletti születési arányszám.


Az európai jobboldal konferenciáin a demográfia egyre gyakoribb téma, legalább olyan súllyal jelenik meg, mint a migráció vagy a woke térnyerése. Helyes, hogy beszámolunk a magyar sikerekről, hogy inspirálunk másokat, és szintén helyes, ha a hazai médiában felmutatjuk a hatalmas ráfordítással, irdatlan ellenszélben elért sikereket. De maradjunk a realitás talaján: minden demográfiai politika két pilléren áll, míg a miénk csupán egyen. Ezt az anyagi pillért elmoshatja egy gazdasági hullámvölgy vagy egy kormányváltás – hiszen a nemzet megmaradása nálunk nem nemzeti minimum. Azonban a demográfia is fejben dől el, a kulturális környezetnek és trendeknek nagyobb a ráhatásuk, mint az anyagi tényezőknek.
Tizenhárom év jobboldali kormányzása repedést sem volt képes okozni a tudatipar balliberális hegemóniáján, nemhogy valami vonzó szellemi alternatívát felmutatni a fiataloknak. Nem számonkérés ez, hiszen ismerjük ennek nehézségeit. A kultúrharcban annyit voltunk képesek elérni, hogy ma a magyar rádióadókon olyan számok mennek, amelyek legalább nem ellenségesek, és nem arról szólnak, hogy depis vagyok, még a hörcsögöm sem ért meg igazán. Ez egy fontos mérföldkő, amit elértünk tizenhárom év alatt. De azt már nem, hogy olyan művek szülessenek, amelyek magukkal ragadják a nézőt, amelyektől úgy érzi egy fiatal, hogy magyarnak lenni cool. Az írek Michael Collinsról alkottak high-budget film­eposzt maguknak, mellyel milliók azonosultak, a lengyelek a varsói csatáról, az oroszok megalkották Danyila Bagrov ikonikus alakját, és ma azok a fiatalok tesznek a Nyugat egyesült haderejére a luhanszki frontvonalon, akik Balabanov filmjein nőttek fel. Mit is tettünk mi e téren? Csináltunk egy szánalmas animációt a pozsonyi csatáról. 

A magyar demográfiai újjászületés szellemi pillére hiányzik, és ezt nem szoktam elmondani egy nemzetközi eseményen sem. Egyetlen olyan alkotás sem született a rendszerváltás óta, amellyel azonosulni lehet, ami erőt és hitet ad. Nincsenek minták, nincsenek férfiak, a telefonjukat folyamatosan nyomkodó momentumos gyógyegerek vannak, akiknek a kreativitása abban teljesedik ki, hogy fordítva viselik a baseballsapkát. A látszat ellenére ezek igenis valós tényezők egy demográfiai folyamatban – aki ezt tagadja, az életünk szellemi dimenziójának fontosságát tagadja.

Természetesen minderre van magyarázat: en bloc ilyen a magyar művészvilág, Aczél elvtárs megvette őket kilóra, és ezek az ő gyerekeik. A nemzeti érzelmű rendező mint a fehér holló, íróink a saját kis nyamvadt, sérült lelküket boncolgatják kultúrmarxista körítéssel és sok öngyűlölettel. Ez mind igaz. És mégis: művészet, azaz nagy erejű szimbólumok és viselkedési minták nélkül nincs identitás, és hígmagyar identitásból nem lesz növekvő, erősödő nemzet.

A kormányzati irányelv helyes: a magyar kormány dolga segíteni a fiatalokat, hogy a kívánt gyerekek megszületésének ne legyenek anyagi akadályai. Halkan tenném hozzá: évszázadokon keresztül a gyerekvállalásnak általában voltak anyagi akadályai, és általában nem volt hozzá kormányzati támogatás. Most van. Mégis mi kellene még? Jogállamiság?

A szerző az Alapjogokért Központ külügyi koordinátora

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

 

Borítókép: Gyermekes családok rendezvénye (Fotó: Mirkó István)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Fricz Tamás avatarja
Fricz Tamás

Európa nem azonos Brüsszellel

Ambrus-Jobbágyi Zsófia avatarja
Ambrus-Jobbágyi Zsófia

A Cigánykirály meztelen

Jeszenszky Zsolt avatarja
Jeszenszky Zsolt

Sorsfeladataink az életünkben

Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Veszélyes a csőcselék gyűlölete

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.