Az európai jobboldal konferenciáin a demográfia egyre gyakoribb téma, legalább olyan súllyal jelenik meg, mint a migráció vagy a woke térnyerése. Helyes, hogy beszámolunk a magyar sikerekről, hogy inspirálunk másokat, és szintén helyes, ha a hazai médiában felmutatjuk a hatalmas ráfordítással, irdatlan ellenszélben elért sikereket. De maradjunk a realitás talaján: minden demográfiai politika két pilléren áll, míg a miénk csupán egyen. Ezt az anyagi pillért elmoshatja egy gazdasági hullámvölgy vagy egy kormányváltás – hiszen a nemzet megmaradása nálunk nem nemzeti minimum. Azonban a demográfia is fejben dől el, a kulturális környezetnek és trendeknek nagyobb a ráhatásuk, mint az anyagi tényezőknek.
Tizenhárom év jobboldali kormányzása repedést sem volt képes okozni a tudatipar balliberális hegemóniáján, nemhogy valami vonzó szellemi alternatívát felmutatni a fiataloknak. Nem számonkérés ez, hiszen ismerjük ennek nehézségeit. A kultúrharcban annyit voltunk képesek elérni, hogy ma a magyar rádióadókon olyan számok mennek, amelyek legalább nem ellenségesek, és nem arról szólnak, hogy depis vagyok, még a hörcsögöm sem ért meg igazán. Ez egy fontos mérföldkő, amit elértünk tizenhárom év alatt. De azt már nem, hogy olyan művek szülessenek, amelyek magukkal ragadják a nézőt, amelyektől úgy érzi egy fiatal, hogy magyarnak lenni cool. Az írek Michael Collinsról alkottak high-budget filmeposzt maguknak, mellyel milliók azonosultak, a lengyelek a varsói csatáról, az oroszok megalkották Danyila Bagrov ikonikus alakját, és ma azok a fiatalok tesznek a Nyugat egyesült haderejére a luhanszki frontvonalon, akik Balabanov filmjein nőttek fel. Mit is tettünk mi e téren? Csináltunk egy szánalmas animációt a pozsonyi csatáról.
A magyar demográfiai újjászületés szellemi pillére hiányzik, és ezt nem szoktam elmondani egy nemzetközi eseményen sem. Egyetlen olyan alkotás sem született a rendszerváltás óta, amellyel azonosulni lehet, ami erőt és hitet ad. Nincsenek minták, nincsenek férfiak, a telefonjukat folyamatosan nyomkodó momentumos gyógyegerek vannak, akiknek a kreativitása abban teljesedik ki, hogy fordítva viselik a baseballsapkát. A látszat ellenére ezek igenis valós tényezők egy demográfiai folyamatban – aki ezt tagadja, az életünk szellemi dimenziójának fontosságát tagadja.
Természetesen minderre van magyarázat: en bloc ilyen a magyar művészvilág, Aczél elvtárs megvette őket kilóra, és ezek az ő gyerekeik. A nemzeti érzelmű rendező mint a fehér holló, íróink a saját kis nyamvadt, sérült lelküket boncolgatják kultúrmarxista körítéssel és sok öngyűlölettel. Ez mind igaz. És mégis: művészet, azaz nagy erejű szimbólumok és viselkedési minták nélkül nincs identitás, és hígmagyar identitásból nem lesz növekvő, erősödő nemzet.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!