1762, Anglia. Sandwich grófság negyedik earlje, John Montagu éppen zsugázik. Vesztésre áll, amúgy is ezer baja és még éhes is a tetejébe. A problémahalmaz elhárítását az utóbbinál kezdi. 

 Ezzel meg is volnánk a nehezével, majd nem sokkal később Edward Gibbon történész és képviselő leírja a Sandwich szót egy újságban, ami aztán el is indul világhódító útjára. Annyit azért még hozzátennénk ezen a helyen, hogy őlordsága mindent megtett annak érdekében, hogy szépítsen kissé a névadás körülményein (kártyacsata helyett állami ügyek intézésének kontextusába helyezve az eseményt), de mindhiába. 

Az anekdota legendává nemesült és a továbbiakban senki le nem mosta róla. Még az sem segített a dolgon, sőt inkább rontott a helyzeten, hogy finanszírozni kezdte James Cook felfedezőútjait, aki cserébe a lordról nevezte el a Hawaii-szigeteket, tekintve, hogy a szomorú sorsú kapitányt utóbb hosszan tartó előkészületek után megették a kannibálok. A szendvics feltalálásának eredetmítoszával kapcsolatban persze többen is más alapokra helyezkedtek, naná, hogy a franciák is, de felmerült az a verzió is, mely szerint Hillél rabbi már Krisztus előtt 100-ban beillesztett némi báránysültet két maceszdarab közé, ennek ellenére végül a fenti sztori masírozott be a kollektív tudásanyagba. Erről itt most ennyit, aki többre kíváncsi a tárgykörben, feltétlenül olvassa el Vinkó József pompás gasztrotörténeti eszmefuttatását a Magyar Konyha szeptemberi számában.

2023, Magyarország. Van az úgy néha, hogy az ember siet, rohan, nem ér rá kenegetni és rakosgatni, ezért aztán menet közben beugrik valahová egy szendvicsért. Ritkán, de azért előfordul, annak ellenére, hogy előre tudja, mire számíthat. Ha egy multinacionális cég élelmiszer-kereskedelmi láncához rögzíti magát átmenetileg, akkor például jó eséllyel arra, hogy nem lépi majd át a takarmányozás szintjét, de az éhség nagy úr, ugye, és életben kell maradni. Egyébként is hatszáz-valamennyi a két kis szikkadt háromszög. Volt. Legutóbbi látogatásomkor már kilencszáz-egynéhány. Az előző árfekvés is tartalmazott hasznot bőségesen a tisztesség határain túl, de ez már vérlázító. 

Tehát – fogalmazzunk finoman – kompenzál a milliárdos s…ggfej, és kiválóan szórakozik népen és kormányon egyaránt, de arra például nem képes, hogy kifizessen némi aprópénzt éjszakai pótlék gyanánt, hogy ne főműsoridőben tologassák a dolgozók a konténereket, amitől úgy néz ki az egész kupleráj, mintha az imént hagyták volna el átmenetileg a tálibok. Az árcédulákon alkalmazott apró betűs részeket, amelyek kiválóan alkalmasak a kedves vásárló megtévesztésére, most hagyjuk is. És akkor még akadnak olyan „nagyszerű” közgazdászok (mindig akadnak, a borzalmas Bokros Lajostól Gyurcsány és Bajnai szakértőiig), akik szerint magas inflációnál nehogy már emeljük a kereseteket, inkább dögöljön meg mindenki. 

Annak ellenére, hogy a menthetetlen Orbán-fóbiásokon kívül már mindenki tisztán láthatja, hogy ezt az inflációt nem az emelkedő keresetek tartják lélegeztetőgépen, hanem a greedflation, azaz a „kapzsinfláció”.

Ezzel kapcsolatban már tavaly ősszel elolvashattuk Varga Mátyás Zsolt és Veczán Zoltán kiváló írását a Mandineren. Íme egy kis emlékeztető. „A greedflation kicsit bővebben ugyanis annyit tesz, hogy a vállalatok jóval afölött emelnek árakat, mint ahogy a költségeik emelkednek. Vagyis továbbmennek a vállalatok zöménél, amelyek csak áthárítják az árnövekedést a fogyasztóra.” 

A totális torz- és szörnyszülött, a kapzsinflációs kolonizáció lólába pedig akkor villan egy akkorát, mint ide Lacháza, amikor azzal szembesülünk, hogy a boldog Ausztriában ugyanaz a szendvics ugyanannál a multinál feleannyiba kerül. Vajon miért, mi az ok és mi a cél? Puffogás és a hülyeségek mantrázása helyett inkább ezen kellene gondolkodni. És az ellenállás módozatain. A bojkot­tól a rövid nekifutással, csőrrel végrehajtott, felszabadító hatású valagba rúgásig.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Metropol/Nagy Zoltán)