„Ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág.” Ki ne ismerné a dalt? A magyar testvériségről olyan szépen, mint az Ismerős Arcok, talán senki sem énekelt a rendszerváltozás óta eltelt több mint három évtizedben. A Nélküled megérinti a lelkünket, melankolikus hangulata dacára felpezsdít, nem véletlen lett futballhimnusszá.
Ötmillió magyar… Énekeljük, miközben jól tudjuk, sajnos már a fele sem igaz. Ahogy anno Antall József magasztos kiállása is vágy volt csupán, amikor úgy fogalmazott, lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Tízmillió magyarországi és ötmillió határon túli, összesen tizenötmillió Kárpát-medencei magyar. E számok mégis belénk égtek.
Tévesen. S a valósággal nem akaródzik szembenézni. A 2022-es népszámlálási adatok szerint Magyarországon 9,6 millióan élnek, a szomszédos országokban a magyarok száma 1,8 millióra apadt. Összesen tehát 11,4 millió magyar él a Kárpát-medencében, de ez is csupán pillanatfelvétel. A tendencia az igazán aggasztó. A megállíthatatlannak tűnő fogyás. Mintha nem akarnánk tudomást venni arról, hogy ami folyamatosan fogyatkozik, az egyszer el is fogy. Elmúlik, kimúlik. Velünk és bennünk élő őseinkkel, utódainkkal együtt.
Miben bízhatunk, mibe kapaszkodhatunk? Erre a kérdésre lenne jó választ kapni. Egy-két évtizede a demográfusok azzal kendőzték el a problémát, hogy a magyarok hagyományosan több gyereket szeretnének, mint amennyit végül valójában vállalnak. Ergo a magyar család- és gyerekközpontú társadalom, ez a két legfontosabb érték az életünkben. A vágy és a valóság közötti különbséget az életkörülményekkel magyarázták, azaz a családok nem engedhetik meg maguknak, hogy annyi gyereket vállaljanak, amennyit szeretnének. Ez a narratíva az elmúlt években valahogy elkopott, kihullott a közbeszédből. Már nem is akarunk gyereket? – tehetjük fel az aggasztó kérdést. Erre persze lehetetlen, képtelenség határozott nemmel felelni, de a felnőttbarát – értsd gyerekellenes – szolgáltatások terjedése ijesztő jelenség.
Általános, talán még a tudományosság próbáját is kiálló nézet továbbá, miszerint vallásos társadalomban több gyerek születik. Leszűkítve a vizsgálódás kereteit Európára és az elmúlt évszázadra, az erős katolicizmussal magyarázták, hogy Olaszországban, Spanyolországban, hát még Írországban a második háborút követő évtizedekben lényegesen magasabb volt a termékenységi ráta, mint mondjuk Németországban, később is indult zuhanásnak, igaz, legkésőbb a nyolcvanas években mindenhol bekövetkezett. Vajon miért? Kínálja magát a válasz.
A katolicizmus Európában vereséget szenvedett a globalizmussal szemben.
S hogy e téren mi a magyar helyzet? A kommunizmus és szocializmus korában a kereszténység felhajtóereje e téren nálunk nyilván gyengébben jelentkezett, mint a vasfüggönyön túl, az akkor még kereszténynek mondható Európában. A termékenység Magyarországon először már 1958-ban alulmúlta a reprodukcióhoz szükséges szintet, és a hetvenes évek elején bekövetkezett átmeneti fellendülést, néhány évet leszámítva ez az állapot sajnos állandósult. A szabad vallásgyakorlás visszaállítása önmagában nem váltott ki kedvező változást, sőt az elmúlt évtized adataiból akár arra is következtethetnénk, hogy a vallás hatása kisebb a termékenységre, mint gondolnánk.
