Kizárólag az adatok alapján egyértel­műen arra juthatunk, hogy a vallás és annak gyakorlása az elmúlt évtizedben jócskán vesztett a jelentőségéből. Úgy általában. A termékenységre nézve viszont ennek az ellenkezője érvényes számszakilag. A termékenységi ráta ezen időszak alatt Magyarországon ugyanis emelkedett, nem is kevéssel, három tizeddel, a mélypontot jelentő 2011-es 1,23-ról a lokális csúcsot jelentő 2021-es 1,59-re, azóta sajnálatosan ismét csökkenő tendenciát mutat. Természetesen véletlenül sem azt kívánom sugallni, hogy az ateizmus terjedése növeli a termékenységet, csupán azt érzékeltetni, hogy a globalizmus, a digitalizáció korában az egyháztól különválasztott világi társadalmakban a vallásosság önmagában nem elégséges ösztönzőerő a gyerekvállalási hajlandóság növelésére.

Hogy akkor mégis mi ösztönözhet a családalapításra, a gyereknevelésre? Ne legyünk finnyásak lebecsülni az anyagiak szerepét. Így volt már ez a szocializmus éveiben is, szakmai körökben is elfogadott tétel, miszerint a hetvenes évek javuló adatait az 1967-ben bevezetett gyes alapozta meg. Ellenpéldaként említhetjük az úgynevezett Bokros-csomag hatását, négy év alatt, 1994-ről 1998-ra ugyancsak három tizeddel apadt, 1,64-ről, 1,33-ra esett vissza az átlagos gyerekszám.

A 2011 után tapasztalt fellendülés hátterében is kedvező családpolitikai intézkedések állnak, mindenekelőtt a családi adó-visszatérítés, az otthonteremtési támogatás, a babaváró program. Ám az is demográfiai alapvetés, hogy egy-egy ilyen intézkedésnek legfeljebb egy évtizeden át tapasztalható kedvező hatása, folyamatos megújításukra van szükség, a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) azonban sajnálatosan már nem váltott ki újabb kedvező hullámot.

Akadnak persze olyanok, akik az elégtelen termékenységet magyar betegségnek tekintik. A Stádiumban már Széchenyi István is megállapította, hogy az oláhok szaporábbak, és nehezen szabadult sötét víziójától, miszerint a magyar már elaggott nép, amelyen nem lehet segíteni. Részben éppen az ő munkássága a bizonyíték rá, igenis lehetett, a herderi jóslat nem vált valóra.

A trianoni csonkolást azonban máig képtelen kiheverni a magyar nemzet. Für Lajos állította fel a következő hipotézist 2001-ben publikált Magyar sors a Kárpát-medencében című kötetében. Trianon óta a történelmi Magyarország területén a lakosság száma durván a másfélszeresére, húszmillióról harmincmillióra emelkedett. Úgy, hogy a szomszédos népek többségi államukban a korábban Magyarország fennhatósága alá területen megduplázták a létszámukat. Für hipotézise szerint ugyanez történt volna, ha fennmarad a magyar államiság, csak éppen a magyar mint többségi nemzet javára. Tehát ha nincs Trianon, ma legalább húszmillió magyar szavát hallhatnánk.

Ezzel szemben sajnos a tizenötmillió is balladai túlzás. A fogyás megállíthatatlannak tűnik. Az egyetlen kedvező változás, hogy már nem válik gúny céltáblájává az, aki szóba hozza a témát, mint anno szegény Fekete Gyula, aki a nemzet élő lelkiismereteként igyekezett napirenden tartani a népesedés, a fogyás fenyegető ügyét. Immár szabadon lehet írni, beszélni demográfiai válságunkról, még azok sem tagadják el ennek a mindennapi életünkre gyakorlott hatásait, akik egyébként viszolyognak a nemzeti büszkeség bárminemű megnyilvánulásától.

A gyermekvállalás társadalmi haszon, a gyerek érték. Ez lehetne a nemzeti minimum, a minden elé kívánkozó sorskérdés. Akkor juthatunk az 1,5-ről a 2,1-re, ha az egyes csoportok ezen alapon licitálnának egymásra, nem pedig a társadalmi léptékű öngyilkosság módszereiben.

Borítókép: Balatonon nyaraló család (Fotó: Kisalföld/Huszár Gábor)