Múlt hét kedd reggelén a Spanyolország fennmaradása mellett kiállók a reményeiket Leonóra asztúriai hercegnőbe vetették, aki kegyesen üdvözölte a zászlólengető bámészkodókat, miközben egy éjfekete Rolls-Royce hátsó ülésén ülve átgurult Madrid belvárosán. Aznap töltötte be tizennyolcadik életévét, és a hagyományok megkövetelték, hogy VI. Fülöp király legidősebb lánya a Cortes Generales, azaz a kétkamarás spanyol parlament előtt hűségesküt tegyen az alkotmányra annak érdekében, hogy apja halála vagy más módon cselekvőképtelenné válása esetén azonnal trónra léphessen. (Négy héttel korábban, a zaragozai katonai akadémián a nemzeti lobogóra már felesküdött.) Harminchét évvel ezelőtt, saját felnőtté válásának napján apja ezzel megegyező esküt tett az 1978-as spanyol alkotmány ugyanezen példányára. Az állami szertartást követően a díszmenet a királyi palotába vonult, ahol az alighanem ideges, mégis bámulatosan összeszedett Leonóra szabadabban beszélve mutatkozott be a nemzetnek:
Tartozom a spanyoloknak, és kérem őket, hogy bízzanak bennem.
Ezután átvette a legmagasabb spanyol polgári kitüntetést, a III. Károly Rend nagykeresztjét a gallérral, amely újabb bizonyítéka annak, hogy a korona az idő múlásával dacoló nemzet egységét és állandóságát testesíti meg. A csaknem hárommillió, főként unionistákból és alkotmánypártiakból álló nézőnek a keddi nap egy királyi jubileum hangulatát idézte.
A lelkesedéshez azonban a spanyoloknak hátat kellett fordítaniuk mindannak a politikai zűrzavarnak, amely Leonóra beavatási szertartását körbelengte. Spanyolország a kormányozhatatlanság mocsarában vergődik; egy olyan dilemma foglya, amely csak az ország egyik felének kárára oldható meg, és amely pusztító viszályba torkollik.
A július 23-i, rosszul időzített, nyárközepi megméretés előtt az óvatos várakozás az volt, hogy a Néppárt (PP) és a Vox által alkotott blokk leváltja a Sánchez-féle „Frankenstein-koalíciót”, és a visszájára fordítja annak programját, azaz a radikális feminizmust, az ökoszocialista társadalmi mérnökösködést, a túlterpeszkedő államot, az orwelli „történelmi emlékezetet” – és mindenekelőtt a szeparatistákkal való összejátszást.
Ahogy aznap este beérkeztek az exit pollok eredményei, a remények a jobboldali blokk alacsony részvételi arányain és a szocialisták katalóniai és baszkföldi sikerein zátonyra futottak. Bár a verseny győztese, a Néppárt hárommillió szavazattal és 47 mandátummal javított előző eredményén, a gyengén teljesítő – 52 mandátumából 19-et elveszítő – Voxszal kötött szövetség az abszolút többséghez szükséges 176 képviselői helynél néggyel kevesebb lett.
A kudarc nyilvánvalóvá vált, amikor a Néppárt vezetője szeptember végén formálisan megkapta az előre láthatóan sikertelenül végződő kormányalakítási lehetőséget. Sánchez meglehetősen ellenállóképes PSOE-jének a maga részéről egyetlen fő partnere maradt, amely szintén veszített támogatottságából, azonban továbbra is maradt esélye egy újabb kormánykoalíció összeeszkábálására. Ehhez ezúttal szüksége volt a liberális-szeparatista Junts pel Sí párt támogatására, amelynek vezetője, Carlos Puigdemont korábbi katalán elnök felügyelte a 2007-es, törvénytelen függetlenségi népszavazást. Puigdemont a referendumot követően Brüsszelbe repült, és azóta EP-képviselőként dolgozik. Olybá tűnik, hogy a Frankenstein agyából kiálló csavarokon lehet még húzni.
Mintha nem lett volna elegendő az a négy év, amelyet a szocialisták, kommunisták és különféle elszakadáspártiak kormányzása fémjelzett, az unionista blokk ezúttal attól tartott, hogy Sánchez mesterkedése potenciálisan halálos csapást mér Spanyolország területi integritására. A Junts hét parlamenti szavazatának ára bevallottan az volt, hogy egy lóhalálában elfogadott amnesztiatörvénnyel felmentsék mindazokat, akiket a 2017-es népszavazásban játszott szerepük miatt vád alá helyeztek.
Bár a találgatások már hetek óta zajlottak, Sánchez október 28-án egyértelműen beteljesítette ezt a rémálmot. Aznap, a PSOE vezetőségi ülésén a párt nagyágyúi kínosan egymásra nézve várták, hogy megtapsolják azt a bejelentést, amelyről Sánchez folyamatosan esküdözött, hogy soha nem fogja megtenni. A beszédet a párt szavazóbázisa felé fordulásnak szánták, egy olyan lépésnek, amellyel egy esküszegő és alkotmányellenes amnesztiatervet akartak tisztára mosni azzal, hogy a végére biggyesztették: ez Spanyolország akarata. Ennek egyetlen feltételezett bizonyítékát – nevezetesen azt, hogy a szocialista szavazók nyolcvan százaléka támogatja – egyetlen megbízható, pártfüggetlen közvélemény-kutatás sem támasztja alá.
Katalónia készen áll a tiszta lapra
– hangsúlyozta Sánchez a megbeszélésen.
Spanyolország és a spanyol érdekek nevében, közös életünk és a békés egymás mellett élés védelmében kiállok az amnesztia mellett
– tette hozzá. Két hónapnyi kétségbeesett találgatás után, hogy a legjobban informált szereplőként Sánchez hogyan fog reagálni a Puigdemont szeptember eleji, brüsszeli beszédében elhangzott követelésekre, a szándéka már határozott és egyértelmű volt. Bár a jég már akkor megtört, amikor Yolanda Díaz kommunista munkaügyi miniszter abban a hónapban Brüsszelbe repült, hogy kezet rázzon Puigdemonttal, Sánchez e beszédében végre világossá tette, hogy a spanyol jogrend ellen generációk óta a legsúlyosabb támadást megszervező szökevény legitim tárgyalópartner.
