Ha mindezek a talányok megoldódnának, az unionisták elméletileg a bíróságokhoz fűzhetnék reményeiket, de valószínűleg csalódniuk kellene.
Mielőtt Sánchez megízlelte volna a hatalmat, a szavak szintjén olyannyira összeveszett a szeparatistákkal, hogy következetesen azt állította, az alkotmány nem teszi lehetővé a kegyelmet (induntos). Kormányra kerülése után két évvel pontosan ilyen kegyelmet adott a népszavazás kilenc főbűnösének, cserébe azért, hogy pártjaik megszavazzák az adott évi költségvetést.
(Pártja még a büntető törvénykönyvet is megváltoztatta, hogy kivegye belőle a „felbujtás” tényállását és lefelé módosítsa a „sikkasztás” büntetési tételeit.) Ezt követően tovább módosították a szabályokat az amnesztia irányába. Míg a kegyelem anélkül menti fel az elítéltet, hogy a vádat eltörölné, az ENSZ szerint az amnesztia a „korábban megállapított jogi felelősség visszamenőleges érvénytelenítését” jelenti, a tárgyalás kizárásával.
A spanyol demokratikus átállás a francóizmus elengedésére épült, de abban a pillanatban, amikor a rendszer kimúlt, az 1978-as alkotmányban mindenfajta amnesztiát levettek az asztalról.
A hataloméhes Sánchez most azt állítja, hogy a pártja által kidolgozott amnesztia szükségszerűen megfelel az alkotmánynak; konzervatív jogászok azonban úgy érvelnek, hogy a tervezet az alkotmány hét cikkelyét sértené, amelyek többek között a dokumentum jogrendbeli elsőbbségét, a spanyolok törvény előtti egyenlőségét az államterület valamennyi részén, a normatív hierarchiát, a szankciók visszaható hatályának tilalmát és az igazságszolgáltatás függetlenségét írják elő.
Azonban egy fiatal demokráciában, ahol az „alkotmányos” gyakran pusztán azt jelenti, amit a hatalmon lévők bele akarnak gyömöszölni ebbe a kategóriába, és ahol az alkotmánybíróság szilárd progresszív többséggel rendelkezik, semmi sem vehető biztosra. Legrosszabb esetben a törvényjavaslat sértetlenül és időben átmegy, ezáltal pedig Sánchez a Junts szavazataival felesküdhet.
Különösen akkor valószínű ez, ha a preambulum elég ékesszólóan kifejti Sánchez orwelli érvelését, miszerint az amnesztia elsimítaná a konfliktus által egymásnak feszített felek közötti ellentéteket, és elősegítené a jobb együttélést (szemben a hatalom mindenáron való megtartásának kevésbé magasröptű indítékával). A bíróság a legjobb esetben is fenntartásokat fog megfogalmazni, ami a legkedvezőbb forgatókönyv szerint is csupán a törvényjavaslat jelentős enyhítéséhez vezethet. Ebben a szakaszban a Néppárt (PP) többsége a szenátusban, ahová a törvényjavaslatokat küldik, miután az alsóház elfogadta őket, egyszerűen csak időnyerő eljárási akadályokat emelhet a rendelkezésére álló két hónap alatt, amelyek, ha a bíróság zöld utat ad a törvényjavaslatnak, aligha érnek sokat.
A megmásíthatatlan parlamenti matematika, annak bizonytalansága, hogy egy esetleges visszakozás jobbra billenthetné a megosztott spanyol választókat, és a Spanyolországon kívül minden tagállam „demokratikus visszaesését” üldöző, de ezúttal hallgató Európai Unió tehetetlenségének hatására a jogállamért és a nemzeti egységért folytatott harc az utcákon folytatódhat.
A jelek szerint a Néppárt és a Vox már nem verseng egymással kicsinyesen azért, hogy nagyrészt értelmetlen gyűléseikre melyikük tud nagyobb tömeget mozgósítani. A PSOE székháza körül valamennyi nagyobb városban a hét minden napján olyan számban gyülekeztek az emberek, amennyit a két párt nagy nehezen tudott csak utcára szólítani. A közösségi médián keresztül szervezett tiltakozásokon mindkét párt vezetői részt vettek. A közéjük beszivárgott bajkeverők és a kormányzat könnygázzal támadó rendőrei közé szorított tüntetők a 2010-es évek Occupy-ülősztrájkjainak spontán, nacionalista változatával fordítják visszájára a rendőrséggel kapcsolatos politikát: az idősekkel szembeni brutális retorzió képei sok jobboldali embert az egyenruhások ellen fordítanak. Ezek a tüntetések képezik a maradék Spanyolország, a nemzeti öngyilkosságot elutasító országrész dobogó szívét. A tüntetések növekvő intenzitása érthető annak fényében, hogy mi forog kockán.
Ha cinikusak vagyunk, a jobboldali defetistáknak, akik számára az amnesztia nem különbözne más, a szeparatistáknak adott korábbi ajándékoktól – ideértve José María Aznar jobbközép kormányának tevékenységét is –, egy kérdésben még igazuk is lehet, de egy másik szempontot figyelmen kívül hagynak. A katalán dilemma által maga alá gyűrt politikusok számára a kormányzóképességet biztosító, korlátozott és zárt végű hatalomátruházásokba való beleegyezés racionális viselkedés volt, bármennyire is szeretnénk, ha ezek a kényszerpályák megszűnnének. Ezúttal azonban az a buzgalom, amellyel mindkét fél leült, hogy orwelli indokok ürügyén kielégítse saját bosszúvágyát, egymástól megkülönböztethetetlenné teszi őket azon elhatározásukban, hogy Spanyolország törvényeit és egységét csorbítsák.
A 2017-es esztendővel ellentétben, amikor Madrid jogi háborút indított Barcelona ellen, ezúttal a puccsisták mindkét városban képviseltetik magukat, cinkosságuk pedig nem ismer korlátokat. Egy amnesztiatörvény ráadásul felbátorítaná a szeparatistákat, és elkerülhetetlenné tenne egy újabb népszavazást, amely könnyen elszakadáshoz vezetne, és Katalónia adósságait Spanyolország nyakába varrná.
(Puigdemont egy ízben utalt rá, hogy 73 millió eurót szeretne leírni az adósságból.)
A nemzet feldarabolásán és a jogállamiság erózióján túl ez a szentségtelen szövetség kétségtelenül szemet fog vetni a monarchiára is, amely éppen most nevezte meg a trónörököst. És mi lesz azután? Egy bolivári banánköztársaság Ibéria egyre zsugorodó részén? Ha a spanyolok nem szállnak szembe ezzel a lefelé tartó spirállal, akkor az ország, amelyben decemberben felébrednek, a felismerhetetlenségig megváltozik. Az az ország már nem Spanyolország lesz.
A szerző az Alapjogokért Központ vendégkutatója és az Uncommon Decency podcast (@UnDecencyPod) műsorvezetője
