Spanyolország furcsa halála (2. rész)

Pedro Sáncheznek a november 27-e előtt esedékes beiktatási szavazás előtt kevés ideje maradt a megállapodás számtalan részletének kidolgozására, ugyanis a törvény szerint két hónapnak kell eltelnie egy sikertelen kabinetalakítási kísérlet és a következő között. Ha Sánchez kudarcot vallana, a megismételt választást január 14-e körül tartanák. Egyfelől a baloldali-szeparatista Katalán Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC), amelynek hét szavazata döntő lesz, és amely Puigdemont-nál radikálisabb „teljes megoldást” követel a konfliktusra, három „szőnyeget”, azaz vezérfonalat kér a tárgyalások folytatására; ezek közül az amnesztia csupán az egyik. Bár nem biztos, hogy azonnal törvénybe iktatják – az elutasításra jó okuk lenne –, a második és pusztítóbb követelés a katalán „önrendelkezés” útjában álló akadályok lebontása. Ez gyakorlatilag egy újabb, ezúttal Madrid által szentesített népszavazást jelentene. Egy ilyen döntés azonban az első feltételt is meghiúsítaná, mivel a csomag egészében rosszabb lenne, mint az amnesztia; a görög amnestia szóból származó kifejezés ugyanis elkötelezettséget feltételez arra nézve, hogy a bűncselekményt ne kövessék el újra. Puigdemont és társai esetében ez nyilvánvalóan hiányzik.

Az utolsó „szőnyeg” Spanyolország második leggazdagabb régiójának a „szociális jólét” címszó alatt újabb pénzügyi juttatásokat biztosítana. Ez számos költségvetési tételt érintő újabb ajándékokat tartalmazna, amelyek közül kettőről – a katalán vasúthálózat felügyeletének teljes átruházásáról, valamint Katalónia tizenötmillió eurós adósságának elengedéséről – már megállapodtak. Az eredeti elképzelésekhez képest még akkor is súlyosabbak a követelések, ha egyedül az amnesztiára fókuszálunk.

A Junts csak azok számára követel kegyelmet, akik békés eszközökkel vettek részt a népszavazásban, az ERC azonban azért küzd, hogy a közkegyelmet összesen 1400 személyre terjesszék ki, beleértve azokat is, akik a spanyol legfelsőbb bíróság népszavazást követő ítéletének napján – melyben ejtette a főbűnösök ellen a lázadás és a sikkasztás vádjait – autópályákat zártak le és megszállták a barcelonai repülőteret. A rendbontók közül néhány ellen belföldi terrorizmus miatt indult eljárás. Ez a kétirányú stratégia legalábbis a két katalán párt közötti koordináció hiányáról tanúskodik, ezt a lehetőséget pedig Sánchez ügyesen kihasználhatná, ha a legcsekélyebb vágyat is táplálná a spanyol jogrendet ért károk mérséklésére. Ehelyett hajlandó hagyni, hogy a törvény hatósugarát tovább bővítsék, amíg az általa áhított hatalom a másik oldalán van.

További Vélemény híreink

Milliók vonultak utcára a spanyol baloldal árulása miatt + videó

Ha mindezek a talányok megoldódnának, az unionisták elméletileg a bíróságokhoz fűzhetnék reményeiket, de valószínűleg csalódniuk kellene.

Mielőtt Sánchez megízlelte volna a hatalmat, a szavak szintjén olyannyira összeveszett a szeparatistákkal, hogy következetesen azt állította, az alkotmány nem teszi lehetővé a kegyelmet (induntos). Kormányra kerülése után két évvel pontosan ilyen kegyelmet adott a népszavazás kilenc főbűnösének, cserébe azért, hogy pártjaik megszavazzák az adott évi költségvetést.

(Pártja még a büntető törvénykönyvet is megváltoztatta, hogy kivegye belőle a „felbujtás” tényállását és lefelé módosítsa a „sikkasztás” büntetési tételeit.) Ezt követően tovább módosították a szabályokat az amnesztia irányába. Míg a kegyelem anélkül menti fel az elítéltet, hogy a vádat eltörölné, az ENSZ szerint az amnesztia a „korábban megállapított jogi felelősség visszamenőleges érvénytelenítését” jelenti, a tárgyalás kizárásával.

A spanyol demokratikus átállás a francóizmus elengedésére épült, de abban a pillanatban, amikor a rendszer kimúlt, az 1978-as alkotmányban mindenfajta amnesztiát levettek az asztalról.

A hataloméhes Sánchez most azt állítja, hogy a pártja által kidolgozott amnesztia szükségszerűen megfelel az alkotmánynak; konzervatív jogászok azonban úgy érvelnek, hogy a tervezet az alkotmány hét cikkelyét sértené, amelyek többek között a dokumentum jogrendbeli elsőbbségét, a spanyolok törvény előtti egyenlőségét az államterület valamennyi részén, a normatív hierarchiát, a szankciók visszaható hatályának tilalmát és az igazságszolgáltatás függetlenségét írják elő.

Azonban egy fiatal demokráciában, ahol az „alkotmányos” gyakran pusztán azt jelenti, amit a hatalmon lévők bele akarnak gyömöszölni ebbe a kategóriába, és ahol az alkotmánybíróság szilárd progresszív többséggel rendelkezik, semmi sem vehető biztosra. Legrosszabb esetben a törvényjavaslat sértetlenül és időben átmegy, ezáltal pedig Sánchez a Junts szavazataival felesküdhet.

Különösen akkor valószínű ez, ha a preambulum elég ékesszólóan kifejti Sánchez orwelli érvelését, miszerint az amnesztia elsimítaná a konfliktus által egymásnak feszített felek közötti ellentéteket, és elősegítené a jobb együttélést (szemben a hatalom mindenáron való megtartásának kevésbé magasröptű indítékával). A bíróság a legjobb esetben is fenntartásokat fog megfogalmazni, ami a legkedvezőbb forgatókönyv szerint is csupán a törvényjavaslat jelentős enyhítéséhez vezethet. Ebben a szakaszban a Néppárt (PP) többsége a szenátusban, ahová a törvényjavaslatokat küldik, miután az alsóház elfogadta őket, egyszerűen csak időnyerő eljárási akadályokat emelhet a rendelkezésére álló két hónap alatt, amelyek, ha a bíróság zöld utat ad a törvényjavaslatnak, aligha érnek sokat.

A megmásíthatatlan parlamenti matematika, annak bizonytalansága, hogy egy esetleges visszakozás jobbra billenthetné a megosztott spanyol választókat, és a Spanyolországon kívül minden tagállam „demokratikus visszaesését” üldöző, de ezúttal hallgató Európai Unió tehetetlenségének hatására a jogállamért és a nemzeti egységért folytatott harc az utcákon folytatódhat.

A jelek szerint a Néppárt és a Vox már nem verseng egymással kicsinyesen azért, hogy nagyrészt értelmetlen gyűléseikre melyikük tud nagyobb tömeget mozgósítani. A PSOE székháza körül valamennyi nagyobb városban a hét minden napján olyan számban gyülekeztek az emberek, amennyit a két párt nagy nehezen tudott csak utcára szólítani. A közösségi médián keresztül szervezett tiltakozásokon mindkét párt vezetői részt vettek. A közéjük beszivárgott bajkeverők és a kormányzat könnygázzal támadó rendőrei közé szorított tüntetők a 2010-es évek Occupy-ülősztrájkjainak spontán, nacionalista változatával fordítják visszájára a rendőrséggel kapcsolatos politikát: az idősekkel szembeni brutális retorzió képei sok jobboldali embert az egyenruhások ellen fordítanak. Ezek a tüntetések képezik a maradék Spanyolország, a nemzeti öngyilkosságot elutasító országrész dobogó szívét. A tüntetések növekvő intenzitása érthető annak fényében, hogy mi forog kockán.

Ha cinikusak vagyunk, a jobboldali defetistáknak, akik számára az amnesztia nem különbözne más, a szeparatistáknak adott korábbi ajándékoktól – ideértve José María Aznar jobbközép kormányának tevékenységét is –, egy kérdésben még igazuk is lehet, de egy másik szempontot figyelmen kívül hagynak. A katalán dilemma által maga alá gyűrt politikusok számára a kormányzóképességet biztosító, korlátozott és zárt végű hatalomátruházásokba való beleegyezés racionális viselkedés volt, bármennyire is szeretnénk, ha ezek a kényszerpályák megszűnnének. Ezúttal azonban az a buzgalom, amellyel mindkét fél leült, hogy orwelli indokok ürügyén kielégítse saját bosszúvágyát, egymástól megkülönböztethetetlenné teszi őket azon elhatározásukban, hogy Spanyolország törvényeit és egységét csorbítsák.

A 2017-es esztendővel ellentétben, amikor Madrid jogi háborút indított Barcelona ellen, ezúttal a puccsisták mindkét városban képviseltetik magukat, cinkosságuk pedig nem ismer korlátokat. Egy amnesztiatörvény ráadásul felbátorítaná a szeparatistákat, és elkerülhetetlenné tenne egy újabb népszavazást, amely könnyen elszakadáshoz vezetne, és Katalónia adósságait Spanyolország nyakába varrná.

(Puigdemont egy ízben utalt rá, hogy 73 millió eurót szeretne leírni az adósságból.)

A nemzet feldarabolásán és a jogállamiság erózióján túl ez a szentségtelen szövetség kétségtelenül szemet fog vetni a monarchiára is, amely éppen most nevezte meg a trónörököst. És mi lesz azután? Egy bolivári banánköztársaság Ibéria egyre zsugorodó részén? Ha a spanyolok nem szállnak szembe ezzel a lefelé tartó spirállal, akkor az ország, amelyben decemberben felébrednek, a felismerhetetlenségig megváltozik. Az az ország már nem Spanyolország lesz.

A szerző az Alapjogokért Központ vendégkutatója és az Uncommon Decency podcast (@UnDecencyPod) műsorvezetője

További Vélemény híreink

Spanyolország furcsa halála (1. rész)

Borítókép: Százezrek vettek részt a spanyol jobboldali ellenzék által a 2017-es katalán függetlenségi kísérletben részt vevő személyek amnesztiatörvénye ellen szervezett tüntetésen a madridi Puerta del Sol téren 2023. november 12-én (Fotó: Burak Akbulut/Anadolu/AFP)