Várjuk Őt. A legjobban azok várják, akik nem is tudnak róla, és akik megtagadták. A hitehagyottak nagy-nagy szomorúságával várják.
„Kielégítést, úgyebár, nem érzesz, / Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör…”
Sosem volt még nagyobb üresség a világban. Üres lett minden. Üres az öröm, legüresebb a jövő. Csak Bábel tornya épül, haszonból és szavaknak, gondolatoknak látszó ürességből. S a sírt, hol Európa süllyed el, népek veszik körül.
„A város pusztul, durva idegen nép / Tiporja el arany vetésidet, / Szétbomlik a rend, senki sem parancsol / S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás / emelt fővel jár a békés lakok közt…”
Várjuk Őt. S Ő el fog jönni. Mert mindig eljön. A legnagyobb reménytelenség idején siet a legjobban.
„Mennyből az angyal…” Vajon mi lenne, ha most megérkezne teljes valójában az az angyal? S leszállna valamelyik európai nagyváros kellős közepén, a hitehagyottak és ürességtől szenvedők „karácsonyi” vásárán?
Megírnák a lapok, hogy kirekesztő, és megsértette azokat, akik nem hiszik el, hogy létezik. S az angyal mondaná, „de hát itt vagyok, létezem”, s ők mondanák, „nem ez a lényeg”. Valóban…
„Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával / Elandalítni azt a szózatot, / Mely a kebelnek mélyét felveri / S jobb cél felé hiába ösztönöz.”
De. Már bírjuk. Ettől nehezebb. De Ő eljön. Szétvert Betlehemekbe, üresen kongó templomokba, hiúságok vásáraiba, hideg, csöndbe fagyott lövészárkokba, a „nincsen isten” prófétái közé. Ismeri az összeset. Látta már mindet, kétezerhuszonhárom év alatt. S most jön majd újra. Kétezerhuszonharmadszor. Nem haragszik, nem korhol, nem szid, nem fenyeget, csak jön, s azt mondja, „itt vagyok, létezem”. De a vásár, a black friday ma még sokkal fontosabb. Ma még.
„Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék, / Míg a szerencse mosolyog feletted, / Mint napsugárban a légy, szemtelen, / Istent, erényt, gúnyolva taposó.”
Ezt sem Ő mondja. Hanem Péter apostol. S még hozzáteszi:
„El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék, / E nagy világ most tisztuló szinéről.”
Pedig nem. Talán nem. Hiszen Ő ismét eljön. S ameddig eljön, van élet. Még akkor is, ha éppen eltakarja az életnek hazudott színjáték.
Fát állítok. A semmi ága helyére. Gyertyát gyújtok. Vezesse. Fát állítani ma már felér egy forradalommal. Mert mi itt, Európában annyira befogadók, toleránsak és liberálisok lettünk, hogy tiszteletben tartjuk mindenki hagyományait és érzékenységét, a saját hagyományainkon és érzékenységünkön kívül. Ma már csak az nem tiszteletre méltó, ami mi, magunk vagyunk. És ilyenkor már közel a vég. De senki ne gondoljon valami drasztikus, látványos, apokaliptikus végre. Ez a vég olyan csöndes lesz, langyos, puha, szinte észrevehetetlen. Igen, úgy leszünk nem önmagunk, hogy még észre sem vesszük. Ezért fog eljönni ismét.
Kérlelhetetlen szelídséggel. De a három királyok már nem érnek rá, más, fontosabb dolguk akadt.
Fát állítok. Lázadok. Apám már nincs velem. Apám férfi volt, anyám nő. Lemaradtunk a korról. De Ő maradt, s neki be merem vallani maradiságomat. S mert eljön, ezen a télen is, nem félek. Nem félek a kortól, amelyben élnem kell. Még akkor sem, ha megfosztott minden illúziómtól, s elvette minden álmom. Még akkor sem, ha látom, ennél a szabadságnál soha, semmikor nem volt undorítóbb szabadság a világtörténelemben.
Nagy Lászlótól azt kérdezték a vele készült utolsó interjúban, ha száz év múlva valaki látja ezt a beszélgetést, mit üzen nekik? S ő így válaszolt: „Ha lesz még emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Bocsássák meg, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”
Nem száz, csak negyvenöt év telt el azóta. S én egyre többet gondolok arra, van-e emberi arcunk még…
Te bocsáss meg nekünk, kérlek.
„Létem ha végleg lemerűlt / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantu mezővé a szikla-csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”
Bocsássatok meg nekünk. Még mindig nem tudjuk, mit cselekszünk.
Borítókép: MS mester: A Királyok imádása 1506–1510 (Forrás: Wikipédia)
