Szívesen írnám, hogy ekkortól megpezsdült a kis gyülekezet élete, de nem volna igaz. Ahogyan elmúlt a karácsony, az alkalmi vendégek is elmaradoztak. Maradtunk néhányan fiatalabbak, hogy aztán mi is eltávozzunk onnan, ki ezért, ki azért. Én elköltöztem, előbb Szegedre, aztán Budapestre, de amíg apám élt (még hat évet), addig hazafutottam a narancsillatért, mert bármi történt velem, abban hittem, azt szerettem.
A házunk ma is megvan, átellenben a református templommal, ahol a nagyszüleim egybekeltek, ahol apámat keresztelték, ahol a szüleimet összeadták, ahol én is Isten áldását kértem a feleségemmel. A templom megvan, csak a mi szívünk nincs már ott. A narancsillat azonban örök, ahogyan Krisztus szeretete és Isten végtelen kegyelme is.
Hamarosan újra megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert aki hisz, annak örök társa az Úr. Ez a legfontosabb reménységünk, a többi talán nem is olyan fontos.
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Fortepan)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!