Ortutay Gyula visszaemlékezéseit olvasgatom. A háromkötetes, terjedelmes napló bő évtizede jelent meg, voltaképpen előzmények nélkül, hiszen létezéséről addig senki sem tudott. A hajdani politikus fia döntött úgy, hogy a szerző halála után eltelt harminc év leteltével – ezt maga Ortutay kérte előzetesen – lásson napvilágot, mit is tartott feljegyzésre érdemesnek 1938-tól 1977-ig. A titkos naplóról részletesen szólni ezúttal felesleges, a munkát egyébként is elvégezték sokan. Olyanok is, akik személyesen ismerték a Kisgazdapártot titkos kommunista megbízással felszalámizó egykori néprajzkutatót, de olyanok is, akiket már semmi sem köt a hazugságokkal, árulásokkal megvert XX. századhoz.
Ezúttal a lélektani rejtély nyomába eredünk. Egészen pontosan az érdekel bennünket:
miként lehetséges, hogy a művelt, jó svádájú, remek íráskészségű, voltaképpen nagyra hivatott Ortutay a sötétséget választotta? Hogy jó és rossz tettei között elmosódott a határ, de ő semmiféle erőfeszítést nem tett, hogy morális szempontból valamiféle választ találjon tévedéseire, bűneire?
Minden, amit a szövegben találunk, néhány találó mondat, amelyekből kiderül, hogy alkalmi szembesülései mégis csak akadtak. Ilyenkor naplója – és az utókor – számára feljegyezte, hogy mennyire undorodik magától, hogy pontosan felismerte árulását, hitvány magatartását. Aztán eltelt néhány nap vagy hét, és pontosan ott folytatta üzelmeit, ahol abbahagyta.
Ebben a magatartásban az a legbámulatosabb, hogy valaki újra és újra belelép ugyanabba a folyóba, majd csodálkozik, hogy állandóan vizes a lába. Pedig aki képtelen a saját hibáit meghaladni, kétségtelenül rossz morális iránytűt használ. Arról nem beszélve, hogy a politikus személyes fogyatékossága ezerszer ártalmasabb, hiszen minden közüggyé válik körülötte, és akkor már nemcsak egyéni sorsáról, hanem mások életéről is ítéletet kell mondania. Érdemes azonban megvizsgálni, hogyan válik homo immoralisszá az eredetileg homo moralisnak született, mégis csillagrendszernyi messzeségbe kalandozó, végül teljességgel elveszett ember.
Hívei szerint a baloldali eredetmítosz modernizálja és emberségesebbé teszi a világot. Mondhatnánk, egyszerre tudományos és etikai a küldetés, legalábbis látszólag.
A baloldal legnagyobb rákfenéje ugyanakkor, hogy mindkét cél utópisztikus, következésképpen soha nem tartalmazhatja a valóság elemeit. Ha tüzetesen megvizsgáljuk, miről szól a szocialista, liberális, anarchista, vagyis bármelyik egyenlősítő személy szózata, elsősorban arra kell figyelnünk, hogy tapasztalati és logikai tények sorakoznak mondandója ellen. Következésképpen a baloldali érveket elsősorban a valóság, a létező világ megjelenítésével cáfolhatjuk a legeredményesebben.
Ha ütköztetjük a tényleges helyzettel mindazt, amit ő az ideológiai kiskátéja alapján elmondott, rendszerint kiderül, hogy teljességgel légüres térben mozog, különféle vulgármaterialista gondolkodók mintázata révén rendezi be a saját világát. A baloldali rögeszmék pusztán annyiban modernek, amennyiben a szakrális kapcsolatrendszer helyett az önmegvalósítást ajánlják csodaszerként. Miután pedig a létező környezetről, a világ működéséről nem tájékozódnak, a modernista vakhit szükségszerűen utópisztikus következtetésekre sarkallja őket.
Ebből a nézőpontból érthetjük meg Ortutay tragédiáját is: kiemelte saját személyét a mindenségből, önmaga alá helyezte mindazt, ami eredendően másé. A végeredmény tehát nem lehet más, mint folyamatos öncsalás, immoralitás, hazugságkényszer.
A modern „tudományosság” előmozdítása mellett az etikai küldetéstudat a másik fontos baloldali mítosz, erről Kosztolányi Adyról írott 1929-es cikke jut eszünkbe. Szerzője nyilvánvalóan nem a régi és az új ember természetrajzát kívánta megfesteni, ezúttal mégis Adyra kirótt jellemzését használjuk. Mindaz, amit a rivális költőről leírt, remek összegzése a modern, baloldali értelmiségiek erkölcsi kórképének: „felületes, könnyen hívő optimizmus”, „világnézete annyira sérti értelmemet, hogy érezni is képtelen vagyok vele”, „a politikai küldetés és a halál pózában áll”, „humortalan, száraz és izzó”, „prózája csak a hírlapi vitában melegszik föl, különben csikorgó, kurtalélegzetű, emberei papírosfigurák”.
A baloldali krédóban nem a teremtés, hanem a tökéletlen ember áll az ima főhelyén, az ő kezdetleges gondolatai termékenyítik meg a világot, amelynek persze nemcsak változnia, de „történelmileg” fejlődnie is kell.
A felületes, könnyen hívő, humortalan, száraz és izzó ember erkölcse nem terjed ki az ismeretlenségre, szentül hiszi, hogy minden titkot meg lehet fejteni. Vagy talán nincsenek is titkok, csak tudatlanság fészkel mindenfelé, és az avíttságon változtatni intézményekkel és helyes ideológiával – szerinte – mindig lehetséges.
A modern ember etikájából ugyanakkor hiányzik a kegyelem szó, érthetetlen a közösség szerepe, felfoghatatlan a hagyomány fontossága. Aki azonban nem hisz a kegyelemben, közössége ellen fordul és lábbal tiporja a hagyományt, erkölcsi értelemben padlóra kerül, hiszen önmagán kívül más urat és szolgát nem ismer. Mindent önmagából indít és oda is térít vissza.
A deformáció elhatalmasodásával erkölcsi rendszeréből kihullanak a legtermészetesebb közösségek, elsőként a család és a nemzet. Ezek hiányában a baloldali gondolkodó azzal vigasztalja magát, hogy az önmagához való hozzáférés szabadságjogi kérdés. A régi ember erre azt válaszolná, hogy a születésünk és halálunk keletkezéstörténete, a világmindenség mibenléte a számunkra felfogható dimenziókon túlra mutat, ezért önmagunk istenítése önmagában értelmetlen. Csakhogy a régi ember manapság hallgat: éppen üldözik a nyugati világban.
Ortutay és a magunk bajaira a megoldást nem valamifajta objektív szükségszerűség, hanem a történelem szokásos ügymenete hozza el. Miután nincs kezdőpont és végállapot, vagyis a történelem nem valahonnan valahova halad, leginkább a ciklikus mozgásra, az ismétlődésekre, a szintézis jellegére érdemes figyelni. A nyugati világ hanyatlása egyrészt nem hirtelen, hanem időben és térben kiterjedten, folyamatosan zajlik le. Kulturális és civilizációs értékeink a jövevények hozott anyagával keverednek el, ahogyan a friss keresztyénség is megtermékenyítette a görög–római tudományt, filozófiát, civilizációt.
Az önző, individualista világ helyére új közösségi rendszer épül majd, az élveteg, jóllakott társadalmat az éhesek mohó, tanulásra kész, mozgékony világa váltja fel. Mindig így volt, mindig is így lesz, amíg ember él a Földön.
Ebben az új világban európaiságunk egyetlen árucikk lesz a polcon, de ott lesz, ahogyan – sokszor úgy, hogy nem is tudjuk – máig megőriztük a régen letűnt kultúrák, civilizációk törzsanyagát is.
Magyarságunkat azonban meg kell mentenünk, tárgyi és szellemi kultúránkkal, nyelvünkkel, etnikai és közösségi tudatunkkal együtt. Erre a feladatra pedig nincs is olyan sok időnk, mert a hírközlés és a technika forradalma minden eddiginél globálisabbá, átjárhatóbbá tette földi létünket. Az idő kevés, a feladat sok, de először is tanuljunk meg a régiek módján élni, mert csak így nyerhetjük el az új élethez való jogunkat.
Borítókép: Ortutay Gyula néprajzkutató, politikus 1910–1978 (Forrás: OSZK)
