Hívei szerint a baloldali eredetmítosz modernizálja és emberségesebbé teszi a világot. Mondhatnánk, egyszerre tudományos és etikai a küldetés, legalábbis látszólag.
A baloldal legnagyobb rákfenéje ugyanakkor, hogy mindkét cél utópisztikus, következésképpen soha nem tartalmazhatja a valóság elemeit. Ha tüzetesen megvizsgáljuk, miről szól a szocialista, liberális, anarchista, vagyis bármelyik egyenlősítő személy szózata, elsősorban arra kell figyelnünk, hogy tapasztalati és logikai tények sorakoznak mondandója ellen. Következésképpen a baloldali érveket elsősorban a valóság, a létező világ megjelenítésével cáfolhatjuk a legeredményesebben.
Ha ütköztetjük a tényleges helyzettel mindazt, amit ő az ideológiai kiskátéja alapján elmondott, rendszerint kiderül, hogy teljességgel légüres térben mozog, különféle vulgármaterialista gondolkodók mintázata révén rendezi be a saját világát. A baloldali rögeszmék pusztán annyiban modernek, amennyiben a szakrális kapcsolatrendszer helyett az önmegvalósítást ajánlják csodaszerként. Miután pedig a létező környezetről, a világ működéséről nem tájékozódnak, a modernista vakhit szükségszerűen utópisztikus következtetésekre sarkallja őket.
Ebből a nézőpontból érthetjük meg Ortutay tragédiáját is: kiemelte saját személyét a mindenségből, önmaga alá helyezte mindazt, ami eredendően másé. A végeredmény tehát nem lehet más, mint folyamatos öncsalás, immoralitás, hazugságkényszer.
A modern „tudományosság” előmozdítása mellett az etikai küldetéstudat a másik fontos baloldali mítosz, erről Kosztolányi Adyról írott 1929-es cikke jut eszünkbe. Szerzője nyilvánvalóan nem a régi és az új ember természetrajzát kívánta megfesteni, ezúttal mégis Adyra kirótt jellemzését használjuk. Mindaz, amit a rivális költőről leírt, remek összegzése a modern, baloldali értelmiségiek erkölcsi kórképének: „felületes, könnyen hívő optimizmus”, „világnézete annyira sérti értelmemet, hogy érezni is képtelen vagyok vele”, „a politikai küldetés és a halál pózában áll”, „humortalan, száraz és izzó”, „prózája csak a hírlapi vitában melegszik föl, különben csikorgó, kurtalélegzetű, emberei papírosfigurák”.
A baloldali krédóban nem a teremtés, hanem a tökéletlen ember áll az ima főhelyén, az ő kezdetleges gondolatai termékenyítik meg a világot, amelynek persze nemcsak változnia, de „történelmileg” fejlődnie is kell.
A felületes, könnyen hívő, humortalan, száraz és izzó ember erkölcse nem terjed ki az ismeretlenségre, szentül hiszi, hogy minden titkot meg lehet fejteni. Vagy talán nincsenek is titkok, csak tudatlanság fészkel mindenfelé, és az avíttságon változtatni intézményekkel és helyes ideológiával – szerinte – mindig lehetséges.
A modern ember etikájából ugyanakkor hiányzik a kegyelem szó, érthetetlen a közösség szerepe, felfoghatatlan a hagyomány fontossága. Aki azonban nem hisz a kegyelemben, közössége ellen fordul és lábbal tiporja a hagyományt, erkölcsi értelemben padlóra kerül, hiszen önmagán kívül más urat és szolgát nem ismer. Mindent önmagából indít és oda is térít vissza.
A deformáció elhatalmasodásával erkölcsi rendszeréből kihullanak a legtermészetesebb közösségek, elsőként a család és a nemzet. Ezek hiányában a baloldali gondolkodó azzal vigasztalja magát, hogy az önmagához való hozzáférés szabadságjogi kérdés. A régi ember erre azt válaszolná, hogy a születésünk és halálunk keletkezéstörténete, a világmindenség mibenléte a számunkra felfogható dimenziókon túlra mutat, ezért önmagunk istenítése önmagában értelmetlen. Csakhogy a régi ember manapság hallgat: éppen üldözik a nyugati világban.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!