Gyorshajtás a kézilabdapályán

Gyerekkoromból – valamikor a nyolcvanas évek elején lehetett – emlékszem egy írásra a Nemzeti Sportból (akkori nevén Népsport), amely szenzációként taglalta, hogy az akkortájt (nekünk mindenképpen) a világ legjobb játékosa, Kovács Péter 100 km/órás sebességgel dobta kapura a labdát.

Nem tudom, az adott technikai feltételekkel hogyan, milyen pontossággal mérték ezen adatot, de döbbenetesnek tűnt. Akkoriban közúton 80 km/óra volt a megengedett sebesség, ám száz fölé a korszak csúcsjárgánya, a kocka Lada is inkább csak az érdi lejtőn gyorsult fel az M7-esen. A labda lehet gyorsabb, mint az autó? Gyerekfejjel különösen hihetetlennek tűnt. Ennél nagyobb erővel talán csak Chuck Norris tudta eldobni a labdát, de negyven éve a vasfüggönyön innen még csak a létezéséről sem tudtunk. Még hencegésre született unokaöcsém is ámuldozott Kovács Péter teljesítményén, pedig ő – a részletek mellőzésével – több testrészével tartott távolsági rekordot, a formás kavicsokat például majd a Duna közepéig tudta behajítani.
A vasárnap véget ért Európa-bajnokságon – megbízható, digitális eszközzel – 140 km/órás lövést is mértek, a 120-as löket pedig már szinte átlagosnak mondható. 140, Úristen, autópályán is gyorshajtás…

Ezen egyetlen adattal is érzékeltethető, mennyit fejlődött a kézilabda négy évtized alatt.

A játék minden elemében nagyon felgyorsult. Negyven éve férfimérkőzéseken átlagosan durván negyven gól esett, ma már hatvan. A kézilabda egyre jobban hasonlít a kosárlabdára, már itt sincsenek szabálytalanságokkal tarkított kétperces támadások, ha valaki helyzetbe kerül, egyből tüzel.

Ha már kosárlabda… A kilencvenes években, amikor az NBA-közvetítések betörtek Magyarországra, hüledeztünk, hogyan lehet bírni a heti három meccset. Nos, az Eb-n minden másnap pályára kellett lépni, amely csapatok az elődöntőig jutottak, azoknak kilencszer.

A kézilabda negyven éve továbbá pont olyan volt, mint a kajak-kenu: a skandinávokat leszámítva a szocialista blokk sportága. Ma már mindkettőt űzi szinte egész Európa, Dél-Amerika, sőt a kézilabda Afrikát is meghódította. Ám amíg az egyik legsikeresebb magyar sportágban azóta inkább csak a karbon-kevlár technológia betörése hozott fejlődést, kézilabdában a pálya, a kapu mérete, talán még a vax összetétele is változatlan, a játékosok azonban – ez is kosárlabdás analógia – a régiekhez képest úgy néznek ki, mintha másik bolygóról érkeznének.

Egy-egy átlövőt és szélsőt leszámítva kétméteres kigyúrt óriások. A modern sport gladiátorai.

Lássuk be, a magyar sportot nem éppen az jellemezte a mögöttünk hagyott emberöltőben, hogy az úgynevezett látványsportágakban végbement drasztikus átalakulással lépést tudott volna tartani.

Nem akarok minden eredményt felsorolni, de önmagában az olimpiai szereplés alakulása is árulkodó. 1988-ban még negyedik, 1992-ben már csak hetedik hely, aztán két olimpia nélkülünk. A 2004-es és 2012-es szintén negyedik hely a leírtak cáfolatának tűnhet, csak hát az athéni és a londoni derekas helytállás – sikert azért nem mondanék, mert közhely, de így igaz, sportban a negyedik hely, a majdnem bronz a legfájdalmasabb eredmény –, valamint a köztes időszak egy-egy fellángolása honosított játékosok nélkül aligha adatott volna meg. Nem Pérez, Díaz, Puljezevics, Eklemovics, Krivokapics, Dzsamáli és társaik ellen akarok lázítani, de az ő szereplésük, beépítésük a gondok, az utánpótlás-nevelés hiányosságainak elfedését is szolgálta.

A londoni játékok után aztán kiöregedett a honosított nemzedék, újak nem érkeztek a helyükre, vissza is estek az eredmények. A magyar kézilabda nagykövete, Nagy László visszavonulása tovább nehezítette a helyzetet. Persze mindig felbukkan egy-egy kiváló játékos, sőt Bánhidi Bence személyében egyenesen világklasszis, de egy-egy fecske nem csinál nyarat, leszakadtunk a nemzetközi élmezőnytől.

A legutóbbi világ-, illetve Európa-bajnokság eredményei alapján talán kimondhatjuk, sikerült visszakapaszkodni, ha nem is a szűk elitbe, de a legjobbak közé, aminek hátterében az áll, hogy a módszer, munkamorál, elhivatottság vagy ki tudja, még mi, de valami megváltozott az utánpótlásképzésben. Előbb a még mindig csak huszonnégy éves Máthé Dominik és Rosta Miklós, majd tavaly a junior-vb-ezüsttel egy komplett korosztály robbant be. Palasics Kristóf, Ilics Zorán, Fazekas Gergő, Imre Bence, a két Krakovszki, Bence és Zsolt. Ugye, ismerős nevek? Ilics már a tavalyi vb-n is szerepelt, de őt nem számítva is egyik évről a másikra öt fiatal került be a felnőttválogatottba. S akár már idén bővülhet ez a létszám. Ráadásul a jelenlegi magyar keretben egyetlen honosított kézilabdázó szerepel, de a zentai születésű, már ott is magyar közegben nevelkedett, majd fiatalon Veszprémbe került Ilicset bizton tekinthetjük a magyar kézilabda büszkeségének.

Az Európa-bajnoki ötödik helyezés önmagában azt sugallja, fiatalok és idősebbek tökéletesen azonos hullámhosszra kerültek. Erre szép példa, amit talán az Eb legnagyobb felfedezettje, Imre Bence mondott örömében. A 2012-es londoni olimpián az Izland elleni diadal után a magyar válogatott körtánca kilencévesen örök élményt adott neki, s lám, most egy csapatban szerepel az akkor csodált Lékai Mátéval. Persze nyilván az édesanyja, Kökény Beatrix is inspirálta… A másik roppant tehetséges ifjú, Fazekas Gergő pedig az Eb helyszínén, a kölni Lanxess Arénában szeretett bele a sportágba kisgyerekként, amikor még az akkor Németországban légióskodó édesapjának, Fazekas Nándornak tapsolt.

Nem csak őket, a váratlan lehetőséggel harminckét évesen élő kapust, Bartucz Lászlót, a zeniten már szintén túljutott, másodvirágzását élő Ancsin Gábort, a csak a pályán marcona Sipos Adriánt és még sorolhatnánk, valamennyi játékost megszerették a szurkolók. A csapatot.

S ez nem csupán pátosz, hanem számokkal is alátámasztható következtetés.

Sportújságírói közhely, hogy a diadal és a kudarc igazán érdekes, a közepes eredményekre a kutya sem kíváncsi. Ma már az újságírás is mérhető tevékenység, önérzetesen ugyan hangoztathatjuk az ellenkezőjét, de ettől még az olvasottság a legfontosabb mérce. Az Eb-n márpedig azt tapasztalhattuk, hogy az olvasók a vereségek taglalására nem kíváncsiak, a győzelmekére annál inkább. A nyilatkozatok alapján a játékosok maguk is érzik, más a kohézió ebben a gárdában, mint a korábbiakban az elmúlt évtizedben.

A kézilabda a hagyományokon felül azért tölt be kiemelt szerepet a magyar sportéletben, mert szinte egész évben szem előtt van. Jól tudom, hogy például a lényegesen eredményesebb vízilabdában is van Bajnokok Ligája, ám ott – ismerjük be – csak a nyolcas döntőre kapjuk fel a fejünket, kézilabdában viszont minden egyes forduló esemény, ráadásul négy, sőt idén a nőkkel együtt öt magyar klubbal.

Hadd legyünk telhetetlenek! Természetesen különös kegy hétről hétre világsztárokat látni Veszprémben, Szegeden, de mégiscsak furcsa, hogy egyetlen példát kiragadva Fazekas Gergő a Wisla Plock játékosaként, avagy a Veszprém ellenfeleként vívott ki országos ismertséget. Ő ugyan a nyáron hazatér, de különösen Veszprémben ettől még aligha változik meg a légiósok uralma. Másként is megközelíthetjük persze ezt a dilemmát, az előttünk álló hónapokban a magyar klubok érdekeit végképp a válogatott alá kellene rendelni.

Sikert a kudarctól egyfelől egy világ választ el, másfelől viszont csak egy-egy mérkőzés, sőt csupán egy-egy gól. Ötödik és hatodik hely között szinte nincs különbség, a kézilabda Eb mégis azért szép emlék, mert az utolsó mérkőzésen egy góllal legyőztük Szlovéniát.

Ha fordítva alakul, nem mondom, hogy szakembereknek, játékosoknak magyarázkodniuk kellene, de nyilván őket sem hatja át az eufória.

Két hónap múlva, az olimpiai selejtezőn egy meccs, egyetlen gól viszont – ahogy Bánhidi Bence is fogalmazott – élet és halál kérdése. A felelősséget eszerint kell porciózni. Vészfék helyett jobb lenne a száguldást tovább élvezni.

Borítókép: A férfi-kézilabdacsapat a Magyarország–Szlovénia mérkőzésen (Fotó: MTI/Czeglédy Zsolt)