Nem akarok minden eredményt felsorolni, de önmagában az olimpiai szereplés alakulása is árulkodó. 1988-ban még negyedik, 1992-ben már csak hetedik hely, aztán két olimpia nélkülünk. A 2004-es és 2012-es szintén negyedik hely a leírtak cáfolatának tűnhet, csak hát az athéni és a londoni derekas helytállás – sikert azért nem mondanék, mert közhely, de így igaz, sportban a negyedik hely, a majdnem bronz a legfájdalmasabb eredmény –, valamint a köztes időszak egy-egy fellángolása honosított játékosok nélkül aligha adatott volna meg. Nem Pérez, Díaz, Puljezevics, Eklemovics, Krivokapics, Dzsamáli és társaik ellen akarok lázítani, de az ő szereplésük, beépítésük a gondok, az utánpótlás-nevelés hiá­nyosságainak elfedését is szolgálta.

A londoni játékok után aztán kiöregedett a honosított nemzedék, újak nem érkeztek a helyükre, vissza is estek az eredmények. A magyar kézilabda nagykövete, Nagy László visszavonulása tovább nehezítette a helyzetet. Persze mindig felbukkan egy-egy kiváló játékos, sőt Bánhidi Bence személyében egyenesen világklasszis, de egy-egy fecske nem csinál nyarat, leszakadtunk a nemzetközi élmezőnytől.

A legutóbbi világ-, illetve Európa-bajnokság eredményei alapján talán kimondhatjuk, sikerült visszakapaszkodni, ha nem is a szűk elitbe, de a legjobbak közé, aminek hátterében az áll, hogy a módszer, munkamorál, elhivatottság vagy ki tudja, még mi, de valami megváltozott az utánpótlásképzésben. Előbb a még mindig csak huszonnégy éves Máthé Dominik és Rosta Miklós, majd tavaly a junior-vb-ezüsttel egy komplett korosztály robbant be. Palasics Kristóf, Ilics Zorán, Fazekas Gergő, Imre Bence, a két Krakovszki, Bence és Zsolt. Ugye, ismerős nevek? Ilics már a tavalyi vb-n is szerepelt, de őt nem számítva is egyik évről a másikra öt fiatal került be a felnőttválogatottba. S akár már idén bővülhet ez a létszám. Ráadásul a jelenlegi magyar keretben egyetlen honosított kézilabdázó szerepel, de a zentai születésű, már ott is magyar közegben nevelkedett, majd fiatalon Veszprémbe került Ilicset bizton tekinthetjük a magyar kézilabda büszkeségének.

Az Európa-bajnoki ötödik helyezés önmagában azt sugallja, fiatalok és idősebbek tökéletesen azonos hullámhosszra kerültek. Erre szép példa, amit talán az Eb legnagyobb felfedezettje, Imre Bence mondott örömében. A 2012-es londoni olimpián az Izland elleni diadal után a magyar válogatott körtánca kilencévesen örök élményt adott neki, s lám, most egy csapatban szerepel az akkor csodált Lékai Mátéval. Persze nyilván az édesanyja, Kökény Beatrix is inspirálta… A másik roppant tehetséges ifjú, Fazekas Gergő pedig az Eb helyszínén, a kölni Lanxess Arénában szeretett bele a sportágba kisgyerekként, amikor még az akkor Németországban légióskodó édesapjának, Fazekas Nándornak tapsolt.

Nem csak őket, a váratlan lehetőséggel harminckét évesen élő kapust, Bartucz Lászlót, a zeniten már szintén túljutott, másodvirágzását élő Ancsin Gábort, a csak a pályán marcona Sipos Adriánt és még sorolhatnánk, valamennyi játékost megszerették a szurkolók. A csapatot.

S ez nem csupán pátosz, hanem számokkal is alátámasztható következtetés.

A kézilabda a hagyományokon felül azért tölt be kiemelt szerepet a magyar sportéletben, mert szinte egész évben szem előtt van. Jól tudom, hogy például a lényegesen eredményesebb vízilabdában is van Bajnokok Ligája, ám ott – ismerjük be – csak a nyolcas döntőre kapjuk fel a fejünket, kézilabdában viszont minden egyes forduló esemény, ráadásul négy, sőt idén a nőkkel együtt öt magyar klubbal.

Hadd legyünk telhetetlenek! Természetesen különös kegy hétről hétre világsztárokat látni Veszprémben, Szegeden, de mégiscsak furcsa, hogy egyetlen példát kiragadva Fazekas Gergő a Wisla Plock játékosaként, avagy a Veszprém ellenfeleként vívott ki országos ismertséget. Ő ugyan a nyáron hazatér, de különösen Veszprémben ettől még aligha változik meg a légiósok uralma. Másként is megközelíthetjük persze ezt a dilemmát, az előttünk álló hónapokban a magyar klubok érdekeit végképp a válogatott alá kellene rendelni.

Ha fordítva alakul, nem mondom, hogy szakembereknek, játékosoknak magyarázkodniuk kellene, de nyilván őket sem hatja át az eufória.

Két hónap múlva, az olimpiai selejtezőn egy meccs, egyetlen gól viszont – ahogy Bánhidi Bence is fogalmazott – élet és halál kérdése. A felelősséget eszerint kell porciózni. Vészfék helyett jobb lenne a száguldást tovább élvezni.

Borítókép: A férfi-kézilabdacsapat a Magyarország–Szlovénia mérkőzésen (Fotó: MTI/Czeglédy Zsolt)