Nem sokkal azután, hogy a magyar országgyűlés elfogadta azt a gyülekezési törvényről benyújtott módosítást, amely hatással lehet a budapesti pride-felvonulásra, összehangolt támadást indítottak Magyarország ellen azok a brüsszeli testületek, amelyek kivétel nélkül kiegyensúlyozottként, objektívként és ami a legfontosabb, egymástól függetlenként hivatkoznak magukra. Mi több, a módosítás elfogadását követően már az európai sajtó is attól volt hangos, hogy az eddigi ügyekben látott brüsszeli számonkérések hangvétele most alapjaiban fog megváltozni, ugyanis a pride-kérdés minden eddiginél jobban felbőszítette a bürokratákat.
E sajtóbeszámolók által megjósolt következmények valóban nem maradtak el. A kérdésben európai szinten elsőként az Európa Tanács emberi jogi főbiztosa, Michael O’Flaherty nyilvánult meg, amelynek részeként a tagállami hatáskörünkbe beleavatkozva arra utasította a magyar köztársasági elnököt, hogy ne írja alá a magyar országgyűlés által elfogadott törvénymódosítást. Ezt követően az Európai Bizottság szóvivője, Thomas Regnier, szintén túllépve a hatáskörét, már fenyegető hangnemben utasította meghátrálásra a magyarokat.
Azok, akik eddig csupán távolról figyelték az európai intézmények működését, talán joggal gondolhatnák, hogy bár valóban kissé gyanúsnak tűnik az elviekben egymástól elválasztott testületek összehangolt reakciója, Brüsszel valószínűleg ugyanilyen vehemenciával kommunikálna hasonló tartalmú kérdések esetén a többi tagállam vagy épp tagjelölti státusú ország kapcsán is. Csakhogy e feltételezés talán nem is állhatna távolabb attól, mint amit a valóság a szemünk elé tár.
Ezt a megállapítást legérzékletesebben Ukrajna példája támasztja alá. Ugyanis a jogállamisági, illetve emberi (és meleg-) jogi mulasztásokkal masszívan terhelt Kijev uniós tagságát éppen az a Brüsszel próbálja önkényesen, az uniós lépcsőfokokat megkerülve felgyorsítani, amely jelenleg is Magyarország szavazati jogának a felfüggesztésén dolgozik, többek között az imént említett pride-felvonulást érintő törvénymódosítás miatt is. Mindezek ellenére ez a fajta brüsszeli kettős mérce valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva mégsem tűnik fel egyetlen nyugat-európai tagállamot képviselő kormánynak és hazai vagy európai parlamenti ellenzéki képviselőnek sem.
Pedig ami az ukrán viszonyokat illeti, a helyzet több mint súlyos. Miközben Magyarországra már pusztán azért összeurópai támadássorozat zúdult, mert az a saját tagállami hatáskörébe tartozó gyülekezési törvényen úgy módosított, hogy az befolyással lehet bizonyos felvonulási formákra, addig Kijevben ehhez képest nagyságrendileg nagyobb kihívásokkal küzdenek.
Példának okáért az Európai Unió által is finanszírozott szexuális kisebbségek helyzetének monitorozására szakosodott ILGA-Europe jelentése szerint
Ukrajnában jelenleg is kiemelkedően magas az LMBTQ-közösségek hátrányos megkülönböztetése, amely nem pusztán az eltérő szexualitással élők többletigényeit veszélyezteti, hanem a mindennapi megélhetésüket és a fizikai biztonságukat is.
A jelentés kiemeli, Ukrajnában a háborús konfliktus tovább élezte a társadalomban tapasztalható homofób érzelmeket, amelyek bár évitizedes viszonylatban valamelyest enyhültek, az emberi kapcsolatokat továbbra is meghatározzák. Ebből kifolyólag talán nem is meglepő, hogy Ukrajnában az LMBTQ-közösségek elleni fizikai erőszak hétköznapi problémának számít, ám a társadalmi nyomás miatt évente csak a valós esetek töredékét, mindössze 20-25 olyan esetet regisztrálnak a hatóságok, amelyek tettlegességig fajuló agresszióról számolnak be. S ennél a pontnál érdemes kiemelni, hogy ezen esetek súlyossága kirívó: például több mozi és közösségi hely rendszeres célpontja az LMBTQ-közösségeket ellenzőknek, így gyakran előfordulnak rongálások, de még gyújtogatások is.
Ám az unió által is finanszírozott jelentés mellett a berlini székhelyű GPPi nevű agytröszt is átfogó kutatást közölt Ukrajna botrányos emberi (és meleg-) jogi helyzetéről. Mint olvasható, az országban általános a szexuális kisebbségekkel szembeni diszkrimináció, a munkahelyektől kezdve egészen a közegészségügyet átszövi a hátrányos megkülönböztetés. Utóbbi kapcsán megemlítendő, hogy gyakori a komoly egészségügyi vészhelyzetek előfordulása is, mivel az érintettek nem mernek őszintén beszámolni állapotukról, betegségeikről, vagy ha igen, csupán jelentős késedelemmel. S bár a GPPi mellett más összegzések is aláhúzzák, hogy a homofóbia és a transzfóbia mértéke az elmúlt évtizedekhez képest valóban csökkent Ukrajnában, konklúzióként valamennyi jelentés hangsúlyozza, hogy az intézményszerű diszkrimináció továbbra is jelen van az országban.
Ennek eklatáns példájaként nemcsak azt emelik ki, hogy az elmúlt öt évben mindössze két alkalommal merült fel az ország fővárosában egy melegfelvonulás lebonyolíthatóságának lehetősége, hanem még azt is, hogy a tavaly megrendezett, összesen néhány száz aktivistát vonzó megmozdulás mindössze tíz percig (!) tartott, miután a rendőrség „a felvonulók biztonsága érdekében” véglegesen feloszlatta azt.
Amennyiben mindezt számításba vesszük, egész egyszerűen nem juthatunk másfajta következtetésre, minthogy amit Brüsszel most épp a magyar gyülekezési törvény módosítása kapcsán rendez, az valójában nem más, mint egy újabb, kettős mércén alapuló és célzottan magyarellenes boszorkányüldözés. Csak bízni tudunk abban, hogy amikor az Európai Parlament állampolgári jogi, bel- és igazságügyi bizottságának áprilisra időzített delegációja egy „tényfeltárás” keretében a hazánkba látogat majd, nem ússzák meg a tényekkel való szembesítést.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
