Nem sokkal azután, hogy a magyar országgyűlés elfogadta azt a gyülekezési törvényről benyújtott módosítást, amely hatással lehet a budapesti pride-felvonulásra, összehangolt támadást indítottak Magyarország ellen azok a brüsszeli testületek, amelyek kivétel nélkül kiegyensúlyozottként, objektívként és ami a legfontosabb, egymástól függetlenként hivatkoznak magukra. Mi több, a módosítás elfogadását követően már az európai sajtó is attól volt hangos, hogy az eddigi ügyekben látott brüsszeli számonkérések hangvétele most alapjaiban fog megváltozni, ugyanis a pride-kérdés minden eddiginél jobban felbőszítette a bürokratákat.
E sajtóbeszámolók által megjósolt következmények valóban nem maradtak el. A kérdésben európai szinten elsőként az Európa Tanács emberi jogi főbiztosa, Michael O’Flaherty nyilvánult meg, amelynek részeként a tagállami hatáskörünkbe beleavatkozva arra utasította a magyar köztársasági elnököt, hogy ne írja alá a magyar országgyűlés által elfogadott törvénymódosítást. Ezt követően az Európai Bizottság szóvivője, Thomas Regnier, szintén túllépve a hatáskörét, már fenyegető hangnemben utasította meghátrálásra a magyarokat.
Azok, akik eddig csupán távolról figyelték az európai intézmények működését, talán joggal gondolhatnák, hogy bár valóban kissé gyanúsnak tűnik az elviekben egymástól elválasztott testületek összehangolt reakciója, Brüsszel valószínűleg ugyanilyen vehemenciával kommunikálna hasonló tartalmú kérdések esetén a többi tagállam vagy épp tagjelölti státusú ország kapcsán is. Csakhogy e feltételezés talán nem is állhatna távolabb attól, mint amit a valóság a szemünk elé tár.
Ezt a megállapítást legérzékletesebben Ukrajna példája támasztja alá. Ugyanis a jogállamisági, illetve emberi (és meleg-) jogi mulasztásokkal masszívan terhelt Kijev uniós tagságát éppen az a Brüsszel próbálja önkényesen, az uniós lépcsőfokokat megkerülve felgyorsítani, amely jelenleg is Magyarország szavazati jogának a felfüggesztésén dolgozik, többek között az imént említett pride-felvonulást érintő törvénymódosítás miatt is. Mindezek ellenére ez a fajta brüsszeli kettős mérce valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva mégsem tűnik fel egyetlen nyugat-európai tagállamot képviselő kormánynak és hazai vagy európai parlamenti ellenzéki képviselőnek sem.
Pedig ami az ukrán viszonyokat illeti, a helyzet több mint súlyos. Miközben Magyarországra már pusztán azért összeurópai támadássorozat zúdult, mert az a saját tagállami hatáskörébe tartozó gyülekezési törvényen úgy módosított, hogy az befolyással lehet bizonyos felvonulási formákra, addig Kijevben ehhez képest nagyságrendileg nagyobb kihívásokkal küzdenek.
