A globalizáció értelemszerűen a hálózatok globalizációját is jelenti, nem csak például a kereskedelmet, a szórakoztatóipart és az ideológiákat. Nem szoktuk észrevenni, de inkább a mi civilizációnk hajlamos arra, hogy látványos ideológiák (vallások) mentén érvényesítse az érdekeit, más civilizációk inkább részesítik előnyben a birodalmiságot, vagyis a közvetlen hatalom globalizációját.
Ezért nagyon jogos feltenni azt a kérdést, hogy a világkormányzás, illetve a kontinentális birodalmi törekvések tulajdonképpen kinek az ötletei is és persze kinek az érdekeit is szolgálják valójában?
A már szinte teljesen technológiai alapú nyugati civilizáció létezésének mostani válságos korszakában találkozik először más kultúrák globális hálózati és birodalmi törekvéseivel. És úgy tűnik, hogy szinte minden szempontból csak rácsodálkozik e kultúrák értékeinek, gondolkodásmódjának globális hálózatokban történő megjelenésére; beleértve a saját maga által elszabadulni hagyott kapitalizmus globális vállalataiban kialakuló nagyon látványosan poszthumán „kultúrák” tobzódását is.
Új helyek alakulnak ki a bolygón, amelyek nem igazán fizikaiak, de nem is virtuálisak, léteznek valahol a Földön, de irodaházakban, ahol cégek, és mindenféle, szigorúan globális hálózatokhoz tartozó emberek élik az életüket, ahogy ők mondják, „nemzetközi környezetben”. Ezekben általában egy mindenféle kultúra nélküli angol nyelv a kommunikációs eszköz, amelyet egyfajta hollywoodi információs bázis emlékei alapoznak meg, mert ezek az emberek nem olvasnak, hanem inkább csak képi élményeket fogyasztanak. A Marvel, a Disney és a Netflix univerzuma ez. Teljesen mindegy, hogy ez egy mesterterv, vagy a véletlen és a káosz következménye, már így van. Az első „nem természetes kultúra” megszületésének vagyunk tanúi.
Mindez persze Európában is kiegészül a liberális progresszió és az EU bürokráciájának tolvajnyelvével és azokkal a „szakmai” nyelvhasználatokkal, amelyeket a nagyvállalati belső kommunikációban használnak és amelyeket a vezető amerikai egyetemek terjesztettek el a nyugati világban, egyidejűleg egyfajta basic english ebbe az irányba történő fejlődésével. Nem lehet túlbecsülni egy nem természetes kultúrán alapuló, csak a rendszeren belüli valóság leírására alkalmas nyelv pusztító hatását az ember szocializációjára.
A Politico nemcsak az amerikai demokraták kinyújtott karja az EU-ban, hanem annak a fogalmi közegnek a megalkotója is, amelyben a Kollár Kinga-, Cseh Katalin-féle személyiségek keletkeznek. Akik hiába beszélnek tökéletesnek tűnően magyarul, mégsem az az anyanyelvük, hanem egy olyan angol nyelven konstruálták a személyiségüket, amelyben nem is léteznek nemhogy a lokális valóságokra (otthonra, hazára, nemzetre) vonatkozó fogalmak, hanem azok egyszerűen nem is elgondolhatók.
Ezek a politikusok egyszerűen be vannak zárva a hálózati anyanyelvük börtönébe, amelyet végleg bezár aztán az aktuális ideológia fogalmi kerete. Az európai politika angol nyelve tehát egy hálózati kultúra nyelve.