A globalizáció értelemszerűen a hálózatok globalizációját is jelenti, nem csak például a kereskedelmet, a szórakoztatóipart és az ideológiákat. Nem szoktuk észrevenni, de inkább a mi civilizációnk hajlamos arra, hogy látványos ideológiák (vallások) mentén érvényesítse az érdekeit, más civilizációk inkább részesítik előnyben a birodalmiságot, vagyis a közvetlen hatalom globalizációját.
Ezért nagyon jogos feltenni azt a kérdést, hogy a világkormányzás, illetve a kontinentális birodalmi törekvések tulajdonképpen kinek az ötletei is és persze kinek az érdekeit is szolgálják valójában?
A már szinte teljesen technológiai alapú nyugati civilizáció létezésének mostani válságos korszakában találkozik először más kultúrák globális hálózati és birodalmi törekvéseivel. És úgy tűnik, hogy szinte minden szempontból csak rácsodálkozik e kultúrák értékeinek, gondolkodásmódjának globális hálózatokban történő megjelenésére; beleértve a saját maga által elszabadulni hagyott kapitalizmus globális vállalataiban kialakuló nagyon látványosan poszthumán „kultúrák” tobzódását is.
Új helyek alakulnak ki a bolygón, amelyek nem igazán fizikaiak, de nem is virtuálisak, léteznek valahol a Földön, de irodaházakban, ahol cégek, és mindenféle, szigorúan globális hálózatokhoz tartozó emberek élik az életüket, ahogy ők mondják, „nemzetközi környezetben”. Ezekben általában egy mindenféle kultúra nélküli angol nyelv a kommunikációs eszköz, amelyet egyfajta hollywoodi információs bázis emlékei alapoznak meg, mert ezek az emberek nem olvasnak, hanem inkább csak képi élményeket fogyasztanak. A Marvel, a Disney és a Netflix univerzuma ez. Teljesen mindegy, hogy ez egy mesterterv, vagy a véletlen és a káosz következménye, már így van. Az első „nem természetes kultúra” megszületésének vagyunk tanúi.
Mindez persze Európában is kiegészül a liberális progresszió és az EU bürokráciájának tolvajnyelvével és azokkal a „szakmai” nyelvhasználatokkal, amelyeket a nagyvállalati belső kommunikációban használnak és amelyeket a vezető amerikai egyetemek terjesztettek el a nyugati világban, egyidejűleg egyfajta basic english ebbe az irányba történő fejlődésével. Nem lehet túlbecsülni egy nem természetes kultúrán alapuló, csak a rendszeren belüli valóság leírására alkalmas nyelv pusztító hatását az ember szocializációjára.
A Politico nemcsak az amerikai demokraták kinyújtott karja az EU-ban, hanem annak a fogalmi közegnek a megalkotója is, amelyben a Kollár Kinga-, Cseh Katalin-féle személyiségek keletkeznek. Akik hiába beszélnek tökéletesnek tűnően magyarul, mégsem az az anyanyelvük, hanem egy olyan angol nyelven konstruálták a személyiségüket, amelyben nem is léteznek nemhogy a lokális valóságokra (otthonra, hazára, nemzetre) vonatkozó fogalmak, hanem azok egyszerűen nem is elgondolhatók.
Ezek a politikusok egyszerűen be vannak zárva a hálózati anyanyelvük börtönébe, amelyet végleg bezár aztán az aktuális ideológia fogalmi kerete. Az európai politika angol nyelve tehát egy hálózati kultúra nyelve.
Ha valaki tanulmányozni akarja ennek a folyamatnak a technológia totalizálódása előtti történetét, az 1945 utáni magyarországi pártzsargon kialakulása jól értelmezhető példa rá. A helyi kommunista elit és az impexesek is már egy ilyen hálózat tagjai voltak, amelyet egyfajta külföldi szocializáció alapozott meg a kor színvonalán, például szovjet egyetem végzése Moszkvában. De valamiért Közép-Európában az orosz nem tudott olyan lebutult közös nyelvvé válni, mint az angol a nyugati világban. A kínaiak is beszélik a kultúra nélküli angolt, de nekik eszükbe sem jutott feladni a saját nyelvüket és kultúrájukat. És mindkét kultúra sokkal inkább megtartotta a saját identitását, mint a nyugatiak.
Gyakorlatilag tehát új helyek, lokalitás nélküli „élőhelyek” teremtődnek ennek az emberfajtának. A globális vállalatok és mostanában a csökönyösen, de persze idézőjelesen civil szervezeteknek nevezett struktúrák is ezt az új emberfajtát igénylik, akiket sikerül teljesen távol tartani a nemzeti kultúrájuktól.
Új, rettenetesen primitív kultúrák születnek ezekben a hálózatokban, mert a természettől teljesen elszakított mesterséges környezetben, mesterségesen kialakított célok érdekében létező emberekkel népesítik be őket, akik a jól ismert eszközökkel kondicionálódnak arra, hogy semmi mást ne vegyenek észre a világból, mint a hálózatuk „belsejét”. A baj csak az, hogy az oroszok és a kínaiak vagy akár az indiaiak nem ilyen hálózatokat hoztak létre: ők nem használnak soft powert, kőkeményen megtartották a kulturális, etnikai identitást, sőt a birodalmi identitást is. Egy orosz, egy kínai elfogadja, hogy egy birodalom polgára és a saját kultúrája önérték, ezekben a kultúrákban teljesen ismeretlen az az állandó dekonstruáló diskurzus, amelyre az észak-atlanti civilizáció folyamatosan rá van kényszerítve.
Ezért állunk állandóan vesztésre ebben a küzdelemben, ezért gyengült meg a Pax Americana. Ezért van túl egy drámai gazdasági lemaradáson Európa. Egy kínai multinacionális vállalat, egy orosz oligarcha teljes vagyona mindig az országa céljait szolgáló gazdasági hatalom is.
Csak a Nyugatnak vannak a nemzetektől és azok érdekeitől teljesen elszakított, globális erejű cégei. Kínában, Oroszországban nem lehet „kitagozódni a nemzetből”, kiiratkozni a kultúrából és önálló, a területi joghatóságokat semmibe vevő, terület nélküli állammá válni, ahol mindenki mindenütt gátlástalanul érvényesíti a saját érdekeit. Ott nem tárgyalnak az ilyen cégvezetőkkel, hanem vagy móresre tanítják, vagy eltüntetik őket.
A Nyugat olyan birodalmakkal áll most szemben, amelyek örömmel szemlélik annak gyengeségeit és árgus szemekkel figyelik, hogy ne kövessék el annak hibáit.
Ráadásul a szigorú birodalomépítők, tehát Kína és Oroszország nemcsak képesek már minden nyugati technológiát lemásolni, hanem képesek a Nyugat elszabadult, egykor nagyon sikeres ötleteit ellene fordítani. Miközben mi itt Magyarországon amerikai és brüsszeli illetőségű hálózatokkal hadakozunk a függetlenségünkért, a más kultúrájú, hazával, otthonnal, anyaországgal rendelkező birodalmak hálózatai akadálytalanul terjeszkednek Európában és Amerikában is.
Nem akarnak látszani és nem akarják átalakítani a helyi viszonyokat úgy, ahogy ezt velünk a liberális progresszívek André Goodfrienddel és David Pressmannel mindenáron meg akarták csináltatni.
A soft power, ami a Nyugat leghatásosabb eszköze volt sokáig, amint progresszívé vált, mert bizonyos ideologikus erők belülről elfoglalták, a Nyugat legnagyobb ellenségévé vált. Gondoljunk bele! Harminc-negyven évvel ezelőtt egy átlag magyar, egy átlag kínai vagy orosz számára a nyugati életforma mennyire vonzó volt. És ma mennyire nem az. A gazdagságot, a pénzt persze mindenki akarja, de a hozzá járó ideológiát egyre kevésbé, ahogy megyünk Európa szélei felé vagy Dél-Amerika irányába az Egyesült Államokból.
A Nyugat az elmúlt negyven évben hatalmas progresszív hálózatrendszert hozott létre, amelyek a civilizációnk minden természetes és mesterséges intézményét átszőtték, ha nem elfoglalták 2010 utánra, az egyetemektől a kormányzatig, a családjogtól a biológiai különbségeket természetesnek tekintő tudományos gondolkodásig. Ezek a hálózatok már rég nem a mi civilizációnk eszközei, hanem csakis az élősködői.
És amikor a globalizáció csúcspontján szembesültek azzal, hogy az európai és az amerikai nemzetállamok fennhatósága alól ki tudnak szakadni, akkor gátlástalanul elkezdtek a mi bőrünkre üzletelni minden más olyan hálózattal, amelyeknek még élnek és virulnak a birodalmi gazdái.
A nyugati progresszió gazdasági és társadalmi hálózatai már rég más birodalmak érdekeit szolgálják. Még az is lehet, hogy ők maguk sem tudnak róla, de legalábbis egyáltalán nem érdekli őket. Csakhogy a nemzeti és nyelvi közös kultúra nélküli embercsoportok és társadalmi rendszerek teljesen esélytelenek hosszabb távon azokkal szemben, amelyeknek van hazája és nemzetállama. Hiába látszik Európában ez éppen fordítva.
A szerző szociológus
