Ha valaki tanulmányozni akarja ennek a folyamatnak a technológia totalizálódása előtti történetét, az 1945 utáni magyarországi párt­zsargon kialakulása jól értelmezhető példa rá. A helyi kommunista elit és az impexesek is már egy ilyen hálózat tagjai voltak, amelyet egyfajta külföldi szocializáció alapozott meg a kor színvonalán, például szovjet egyetem végzése Moszkvában. De valamiért Közép-Európában az orosz nem tudott olyan lebutult közös nyelvvé válni, mint az angol a nyugati világban. A kínaiak is beszélik a kultúra nélküli angolt, de nekik eszükbe sem jutott feladni a saját nyelvüket és kultúrájukat. És mindkét kultúra sokkal inkább megtartotta a saját identitását, mint a nyugatiak.

Gyakorlatilag tehát új helyek, lokalitás nélküli „élőhelyek” teremtődnek ennek az emberfajtának. A globális vállalatok és mostanában a csökönyösen, de persze idézőjelesen civil szervezeteknek nevezett struktúrák is ezt az új emberfajtát igénylik, akiket sikerül teljesen távol tartani a nemzeti kultúrájuktól.
Új, rettenetesen primitív kultúrák születnek ezekben a hálózatokban, mert a természettől teljesen elszakított mesterséges környezetben, mesterségesen kialakított célok érdekében létező emberekkel népesítik be őket, akik a jól ismert eszközökkel kondicio­nálódnak arra, hogy semmi mást ne vegyenek észre a világból, mint a hálózatuk „belsejét”. A baj csak az, hogy az oroszok és a kínaiak vagy akár az indiaiak nem ilyen hálózatokat hoztak létre: ők nem használnak soft powert, kőkeményen megtartották a kulturális, etnikai identitást, sőt a birodalmi identitást is. Egy orosz, egy kínai elfogadja, hogy egy birodalom polgára és a saját kultúrája önérték, ezekben a kultúrákban teljesen ismeretlen az az állandó dekonstruáló diskurzus, amelyre az észak-atlanti civilizáció folyamatosan rá van kényszerítve.

Ezért állunk állandóan vesztésre ebben a küzdelemben, ezért gyengült meg a Pax Americana. Ezért van túl egy drámai gazdasági lemaradáson Európa. Egy kínai multinacionális vállalat, egy orosz oligarcha teljes vagyona mindig az országa céljait szolgáló gazdasági hatalom is. 

A Nyugat olyan birodalmakkal áll most szemben, amelyek örömmel szemlélik annak gyengeségeit és árgus szemekkel figyelik, hogy ne kövessék el annak hibáit.

Ráadásul a szigorú birodalomépítők, tehát Kína és Oroszország nemcsak képesek már minden nyugati technológiát lemásolni, hanem képesek a Nyugat elszabadult, egykor nagyon sikeres ötleteit ellene fordítani. Miközben mi itt Magyarországon amerikai és brüsszeli illetőségű hálózatokkal hadakozunk a függetlenségünkért, a más kultúrájú, hazával, otthonnal, anyaországgal rendelkező birodalmak hálózatai akadálytalanul terjeszkednek Európában és Amerikában is. 

A soft power, ami a Nyugat leghatásosabb eszköze volt sokáig, amint progresszívé vált, mert bizonyos ideologikus erők belülről elfoglalták, a Nyugat legnagyobb ellenségévé vált. Gondoljunk bele! Harminc-negyven évvel ezelőtt egy átlag magyar, egy átlag kínai vagy orosz számára a nyugati életforma mennyire vonzó volt. És ma mennyire nem az. A gazdagságot, a pénzt persze mindenki akarja, de a hozzá járó ideológiát egyre kevésbé, ahogy megyünk Európa szélei felé vagy Dél-Amerika irányába az Egyesült Államokból.

És amikor a globalizáció csúcspontján szembesültek azzal, hogy az európai és az amerikai nemzetállamok fennhatósága alól ki tudnak szakadni, akkor gátlástalanul elkezdtek a mi bőrünkre üzletelni minden más olyan hálózattal, amelyeknek még élnek és virulnak a birodalmi gazdái.

A nyugati progresszió gazdasági és társadalmi hálózatai már rég más birodalmak érdekeit szolgálják. Még az is lehet, hogy ők maguk sem tudnak róla, de legalábbis egyáltalán nem érdekli őket. Csakhogy a nemzeti és nyelvi közös kultúra nélküli embercsoportok és társadalmi rendszerek teljesen esélytelenek hosszabb távon azokkal szemben, amelyeknek van hazája és nemzetállama. Hiába látszik Európában ez éppen fordítva.

A szerző szociológus