idezojelek

Robert C. Castel: A kollektív biztonság közlegelője

Magyarországnak döntenie kell, hogy a nemzetbiztonságát mire kívánja építeni a jövőben.

Robert C. Castel avatarja
Robert C. Castel
Cikk kép: undefined
Fotó: FABRICE COFFRINI/AFP
2

A világrendváltás és a NATO alapjait megingató viták, feszültségek és válságok közepette sokakban felötlik a kérdés: mi garantálná jobban Magyarország biztonságát? Egy nagyhatalmi patrónus vagy egy kollektív biztonsági szerződés?

A régi világ fogalomrendszerében ez a kérdés teljesen felesleges, sőt értelmetlen lett volna. Hogy miért? Azért, mert a NATO biztonsági architektúrája magában foglalta mindkettőt. A szövetség központjában a nagy patrónus, az USA állt, és onnan osztogatta a szövetség számára a bicepszet és a stabilitást. A kollektív biztonsági rendszer a maga kismillió tagállamával csupán az intézményi celofánt szolgáltatta hozzá. Egyrészt ezzel könnyebben emészthetővé tette egy nem európai hatalom teljes katonai dominanciáját a kontinens felett. Másrészt pedig a multilateralizmus paravánját kínálta az amerikai politika és az amerikai cselekvés számára. A kollektív biztonság fikciója olyan hatékonyan működött, hogy néhány évtized után megkérdőjelezhetetlen dogmává vált: minden egyes NATO-bővítéssel a szövetség erősebb lesz. Hogy még egy további balkáni vagy kelet-európai katonai törpe csatlakozása milyen mértékben „erős bástya” és milyen mértékben politikai és katonai kolonc, az nem számított politikailag korrekt kérdésnek.

De mi van akkor, ha a régi idők „kétfedelű” NATO-ja fenntarthatatlanná válik, az USA kül-, illetve biztonságpolitikája egyre unilaterálisabb lesz, és Európa részint kényszerből, részint ideológiai megfontolásokból a stratégiai autonómia útját választja? Ebben az esetben az első bekezdésben feltett kérdés előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik, és 

Magyarországnak döntenie kell, hogy a nemzetbiztonságát egy nagyhatalmi patrónussal való kapcsolatra vagy pedig egy „vegytiszta” kollektív biztonsági szerződésre kívánja-e építeni?

Az utóbbi másfél évszázad esettanulmányait vizsgálva egyértelműen kimondhatjuk, hogy a kollektív biztonsági szerződések rendre kudarcot vallottak ott és akkor, ahol és amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk. A Népszövetség reakciója Mandzsúria (1931) és Etiópia (1935–36) ügyében a legismertebb esetei a geopolitikai közlegelők kudarcának. Haile Szelasszié Népszövetség előtt elmondott beszéde máig a rendszer definitív vádirata. A beszéd együttérzést generált, de cselekvést nem. Ezeket az eseteket egy sor kisebb incidens előzte meg már a húszas évek elején (Vilnius 1920, Korfu 1923, Memel 1923). Végül, de nem utolsósorban: a két világháború közötti kollektív biztonsági architektúra totális kudarcot vallott a második világháború felé vezető események láncreakciójának a leállításában.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az eurázsiai kontinens keleti szegletében a „papírtigrisek állatkertjének” aposztrofált SEATO totális kudarcot vallott, amikor Indokínát kellett volna megvédeni a kommunista befolyás betörése ellen. Dél-Vietnám, Kambodzsa és Laosz eleste után nem sokkal a szervezet feloszlatta önmagát. Szintén Ázsiában a bagdadi paktum néven 1955-ben alapított CENTO sem bizonyult sokkal sikeresebbnek. Az 1965-ös indiai–pakisztáni háború alatt a szövetség tagjai küldtek ugyan némi hadianyagot Pakisztánnak, de ezzel nagyjából ki is merült a szervezet eszköztára.

A kollektív biztonsági szerződés-rendszerek „törékeny nád” volta nem kizárólag a nyugati szövetségi rendszerek rákfenéje, nem is ázsiai sajátosság.

Az Oroszország és az öt posztszovjet „muskétás” által 2002-ben alapított CSTO sem bizonyult sokkal megbízhatóbbnak, annak ellenére, hogy a szövetség egy, a NATO 5. cikkelyével ekvivalens 4. cikkellyel is rendelkezik. Amikor az alapító tag Örményországot 2022-ben azeri támadás érte, a CSTO semmit sem tett az áldozat megsegítésére. Ha pedig a nyugati féltekére tekintünk, akkor azt látjuk, hogy az 1947-es riói egyezmény egy, a NATO 5. cikkelyéhez hasonló garanciákat biztosítana a félteke 21 államának. Ez az egyezmény 1982-ben vérzett el, amikor a Falkland-háború alatt az USA az Egyesült Királyságot támogatta Argentínával szemben, a szerződésben vállalt kötelezettségei ellenére.

Ugyanakkor a kevésbé hangzatos patrónus–kliens kapcsolatok meglehetősen stabilnak bizonyultak, hosszú távon is.

Az első példa erre Izrael, az az ország, amelyet Elbridge Colby a néhány nappal ezelőtti müncheni beszédében az USA példamutató szövetségesének nevezett. Egy másik ilyen sikeres kapcsolat a konstruktív homályba burkolt amerikai–tajvani kapcsolat. Harmadik példaként talán Szingapúrt lehetne megemlíteni.

Ezek a kapcsolatok nemcsak a súlyos nemzetközi konfliktusok próbáját állták ki, hanem az egymást váltó adminisztrációk külpolitikai hullámvasútját is. Külön érdekességük e kapcsolatoknak, hogy nem támaszkodnak formális, az USA szenátusa által ratifikált egyezményekre. Mindez tökéletes cáfolata annak az institucionalista világnézetnek, amely papírfétisben, betűleves-szervezetekben és burjánzó bürokráciákban látja a sikeres szövetségek zálogát.

Ennél sokkal komolyabb kritikája a patrónus–kliens kapcsolatoknak a cserbenhagyás veszélye. Ez utóbbival kapcsolatban is számos példa áll a rendelkezésünkre. Ezek közül a leg­gyakrabban emlegetett, az 1938-as müncheni egyezmény némiképp félrevezető. Itt nem a magányos nagy patrónus hagyta magára Csehszlovákiát, hanem a francia–brit–szovjet multilaterális biztonsági konstruktum.

De ha már a kliensek kiszolgáltatottságáról beszélünk, akkor érdemes néhány szót szólnunk a patrónusváltás lehetőségéről és feltételeiről.

Izrael még az államalapítás előtti évtizedekben a brit patrónussal indított. Ezt váltotta fel 1948 és 1953 között a szovjet támogatás. Ezt követően Franciaország vette át a patrónus szerepét, mígnem az 1960-as évek interregnuma után az USA vált a zsidó állam védnökévé. A hidegháború leghajmeresztőbb patrónusváltását Egyiptom esetében láttuk, amikor Szadat a szovjet védnökséget az amerikaira cserélte le. Hasonló, bár kevésbé drámai testcselt láttunk Pakisztán részéről, az amerikai befolyás kínaira cserélésével.

Hogy mik a sikeres patrónusváltás feltételei? Először is a kliensnek számottevő önálló stratégiai/geopolitikai értékkel kell rendelkeznie. A második feltétel a nagyhatalmak közötti verseny a nemzetközi rendszerben. A harmadik pedig a diplomáciai bravúr, ami elsősorban a huszárvágás időzítésében nyilvánul meg.

Végezetül érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a progresszív csengésű kollektív biztonság és az enyhe pejoratív töltettel rendelkező patrónus–kliens kapcsolat közül miért az utóbbi bizonyul sikeresebbnek.

A kollektív biztonság egyfajta közjószág, a közjavak termelése pedig rendszerszinten elmarad az optimálistól. Amikor harmincegynéhány nemzet osztozik egy kis szövetséges megvédésének felelősségén, mindegyikük hajlamos a potyautas-magatartásra, arra építve, hogy majd a többiek cselekszenek. Az eredmény a nemzetközi biztonságra vetített „kívülálló-effektus”, ami a Kitty Genovese-esettel robbant be a köztudatba.

A kétoldalú patrónusi viszony ezt azzal küszöböli ki, hogy a kötelezettséget és a reputációs költségeket egyetlen szereplőben koncentrálja. Amikor az Egyesült Államok Izrael patrónusa, nincs kétértelműség azzal kapcsolatban, hogy kitől várható el a fellépés. Washington nem mutogathat Berlinre vagy Ottawára azzal, hogy „tessék, tiétek az elsőbbség”. Ezzel szemben 

Ukrajna annak a példamondatbeli csecsemőnek az esete, aki elvész a sok bába között. A patrónus hitelessége, azaz a teljes nemzetközi rendszerben vállalt kötelezettségeinek megtartásába vetett bizalom közvetlenül a kliens túlélésétől függ.

Thomas Schelling pontosan ezt ismerte fel az elköteleződési mechanizmusok kapcsán. Azok éppen azért működnek, mert feladásuk túl költséges lenne a védnök számára.

A patrónusi modell tehát ellenállóbb, mint azt kritikusai állítják, mivel a kompetitív többpólusú vagy kétpólusú környezetben működő, stratégiailag értékes kliensállamok képesek pótolni távozó védnökeiket, amint azt Izrael szekvenciális átmenetei is példázzák a cseh/szovjet fegyverektől a francia partnerségen át az amerikai védnökségig. 

Ez az öngyógyító mechanizmus nem érhető el a kollektív biztonsági rendszerekben, ahol az intézményi hanyatlást vagy a nagyhatalmi kivonulást (mint a Népszövetség esetében az USA távolmaradása után) nem lehet egy másik intézményre való „átváltással” orvosolni.

A történelmi tapasztalat alapján joggal kérdőjelezhetjük meg, hogy képes lesz-e egy USA nélküli európai kollektív biztonsági konstruktum megbízható védelmet nyújtani Magyarország számára, és hogy mi az alapja ennek az optimizmusnak.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa

Komment

Összesen 2 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.
Felhasználónév
2024. január 1.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.