György Attila Csíkszeredában élő csángó író az ezredfordulón egyik remekbe szabott írásában fogalmazta meg a lehető legvilágosabban az állam iránti lojalitás elvi lényegét: „Lojálisnak lenni a szó szoros értelmében ugyanis: viszontszolgáltatás. Lojális az ember csak bajtársaihoz, vállalt urához, hitéhez vagy hazájához lehet. Ehhez: hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez – lojális is vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az Ő bajtársaik, az én hazám nem az Ő hazájuk és hitem nem az Ő hitük, arról nem én tehetek.” Hanem azok tehetnek, folytatja, akik az első világégés után jó ötven évvel született erdélyi magyarokat arra ítélték, hogy idegen államban éljenek.

Melynek azonban még így is több lehetősége volt kiállni érdekei mellett, mint a második világháborút követő kommunista korszakban. A bukaresti parlamentben az Országos Magyar Párt képviselőinek dokumentált, tényszerű és bátor felszólalásai a magyar politikatörténet legszebb retorikai teljesítményei közé tartoznak. A kommunista rabiga hazugabb, kegyetlenebb és módszeresebb volt, de ez sem tudta megtörni a magyar közösség élni akarását.

A magyarkénti megmaradáshoz az államilag szigorúan ellenőrzött, de mégis létező egyházi és oktatási intézményrendszer, s a generációról generációra átadott tudás mellett nem kis mértékben járultak hozzá a betiltás dacára is terjedő könyvek, versek és dalok. Magyarok szent hegyén a hetvenes-nyolcvanas években a második bécsi döntés igazságtételét megélt öreg székelyekkel együtt énekelni, hogy „Ott, ahol zúg az a négy folyó”, azzal az lúdbőröztető sorral, hogy „Honvéd áll a Hargitán”, vagy karácsonykor az ünnepi dalok s a magyar himnusz után minden évben elénekelni a székely himnuszt sokkal nagyobb mértékben határozta meg sokak szocia­lizációját, mint a sajtóból és az oktatási rendszerből ontott magyarellenes állami propaganda. Mert bár voltak magyar iskolák, de az irodalomtankönyvekből gondosan kigyomlálták a magyar öntudat, a magyar büszkeség táplálására alkalmas műveket, a történelemoktatást pedig a román nemzetideológia terjesztésével helyettesítették.

Érdemes abba belegondolni, hogy a székely himnusz a Horthy-hadseregnek Wass Albert Jönnek című írásában oly érzékletesen leírt Észak-Erdélybe való bevonulásáig viszonylag ismeretlen, ritkán és kevesek által énekelt dal volt, mely az 1940 és 1944 közötti „kis magyar világ” idején vált közismertté és kiirthatatlanná, akkor emelkedett himnikus magasságokba a néplélekben. A román hatalom mindent elkövetett azért, hogy az ellenállás ezen békés formáit is megtörje, eszközökben nem válogatva, konkrét esetekről tudunk, amikor ártatlan emberek az életükkel fizettek azért, mert a székely himnuszt énekelték, más hasonló szellemiségű dalok mellett.

Mindezek fényében felettébb örömteli, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban nemrégiben a székely himnuszról szóló kiállítást nyitottak meg, a minap pedig konferenciát szerveztek. Üdítő volt hallani Takaró Mihály konferenciaelnököt arról beszélni, hogy a múzeum tartalmi paradigmaváltása után a fókuszba a magyar történelem és a magyar nemzeti lét alapkérdései kerülnek. 

Ennek szerves részét képezi a székely himnusz kultusza is, s az, hogy e mű szerzőiről, történetéről ne csak a téma kutatói tudjanak úgyszólván mindent, hanem a magyar múlt iránt érdeklődő közönség is. 

A székely himnusz szerves részét képezi immár a nemzetet egyben tartó érzelmi-művészeti abroncsoknak, a Boldogasszony anyánk, a „régi székely himnusz” és Kölcsey Ferenc által írt himnuszunk mellett. Mily erős szimbolikus üzenete van annak, hogy az említett énekek valójában fohászok!

Adhat-e intenzívebb magyarságélményt bármi annál, mint amikor legnagyobb magyar felsereglésen, a csíksomlyói nyeregben minden évben százezrek kérik a Fennvalót, hogy ne hagyja elveszni Erdélyt? Ez az, amit az államnemzeti koncepció hívei, az MZP-félék s a Tisza Párt erdélyieket románozó gyűlölködői soha nem fognak sem átérezni, sem megérteni.