Bogár László

Nekünk Mohács kell?

Miként sikerült a legkisebb rosszból a legnagyobb rossz rémképét legyártan a magyar választók számára pontosan akkor, amikor a globális hatalmi rendszer tektonikai átalakulása pillanatok alatt ledarálhat egy olyan jelentéktelen helyet, mint Magyarország?

Bogár László

magyarország mohács orbán viktor 2026. 04. 17. 5:40

„Ha van Isten földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk, végünk.” (Ady Endre: Nekünk Mohács kell.) Mohács 500. évfordulóján csak bekövetkezett az újabb történelmi tragédia, vagy pontosabban fogalmazva a választásokkal megnyílt az út a Mohácsnál is súlyosabb történelmi tragédia előtt.

A történelmi analógia szimbolikus értelmezése evidens, de talán kevesen sejtik, hogy itt nem egyszerűen jelképről van szó. A Szent Korona szakrális történelmi Magyarországának szétroncsolása (a felnégyelés helyett a három részre szakítás volt a kivégzési mód) a hivatalos történetírás szerint azért ment végbe, mert a feltartóztathatatlan Oszmán Birodalom katonai erejével szemben nem volt esélyünk a megmaradásra. Ez a felszínen akár igaz is lehetne, de az ennél sokkal mélyebb és rejtettebb lényeg az, hogy V. Károly császár német-római birodalmát és Nagy Szulejmán török birodalmát már akkor is az a háromezer éve „nem létező” pénzhatalmi struktúra finanszírozta, amely ma is a világ igazi ura, és aki ezt a mostani csapást is ránk méri. A „legkatolikusabb” francia király I. Ferenc, és ha úgy adódott, Velence és Genova pénzhatalmi hálózata is aktív segítséget nyújtott pénzben és technológiában (például francia ágyúöntő mesterek a török hadseregben) az oszmán hadaknak, tehát a „nem létező” által már akkor is dróton rángatott „Nyugat” ugyanolyan cinikus hullarabló volt a történelmi Magyarország kifosztásában és bedöntésében, mint ma. És most ugyanúgy ugrásra készen várnak a mai Szerencsés Imrék (Emerigo Fortunatus mint „szakértő” főkamarás döntő szerepet játszott a Mohács előtti Magyarország felszámolásában), akik a globális pénzhatalmi rendszer verőlegényeiként látnak neki most kivégzésünkhöz.

De hogyan jutottunk ide úgy, hogy a Hunyadiak óta az egyetlen sikeres nemzeti nagykoalíciós kísérlet másfél évtizeden át volt képes nyilvánvalóvá tenni, hogy ezernyi hibája ellenére mégis csak a legkisebb rossz a magyarság számára? Szóval, hogy miként sikerült a legkisebb rosszból a legnagyobb rossz rémképét legyártani a magyar választók számára pontosan akkor, amikor a globális hatalmi rendszer tektonikai átalakulása pillanatok alatt ledarálhat” egy olyan jelentéktelen lokalitást, mint Magyarország. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne arra a stabilitásra, amit Orbán Viktor globális szóvivői szerepe jelentett, vagyis most már csak jelenthetett volna.

Először is rögzítenünk kellene, nincs olyan, hogy „jó” politikai rendszer vagy a rendszeren belüli berendezkedés. Mégpedig azért nincs, mert minden politikai szisztéma „jóságát” az határozza meg, hogy miképpen tud egyensúlyozni a látszólagos megbízói, vagyis a választópolgárok akarata, és a valóságos, ám többnyire láthatatlan megbízó, vagyis a globális pénzhatalmi rendszer között. Erre utalt az erdélyi fejedelmek híres intelme, miszerint nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet. Ez a satuhelyzet persze előbb vagy utóbb minden politikai szisztémát ledarál, nyilván Orbán Viktor berendezkedését is, csakhogy ez a ledarálás most pont akkor jött, látszólag a választópolgárok által, amikor a legnagyobb történelmi szükség lenne rá.

Formálisan valóban a választópolgár döntött, ám ennek az írásnak éppen az a célja, hogy felhívja a figyelmet néhány olyan összefüggésre, amelyek egyértelművé teszik, hogy Orbán Viktor berendezkedését egy kívülről, a globális hatalmi térből jövő kezdeményezés és a „fejedelmi udvar” legbelső köreiben e külső kezdeményezés belső fogadófelületét jelentő összeesküvés döntötte meg. És ez nem összeesküvés-elmélet, hanem gyakorlat.

A kegyelmi ügy fedőnevű hadművelet tette ugyanis lehetővé, hogy a semmiből berobbanjon az a személy, vagyis az a globális hatalmi térből felépített bábfigura, aki most azt ígéri, hogy radikálisan átalakítja azt a viszonyrendszert, ami a Magyarország nevű lokalitást a globális hatalmi rendszerhez köti.

De vajon ki és miért akarta ezt véghez vinni, és miért nem volt semmilyen ellenállás, sem Orbán Viktor, sem berendezkedése részéről? És legfőképpen miként lehetséges, hogy valakiért személyesen kampányol az amerikai elnök és az izraeli miniszterelnök, és aki mindeközben az orosz és kínai elnökkel is jó kapcsolatot fenntartva elismert szóvivője volt a formálódó amerikai, orosz és kínai háromtest-birodalom mindhárom testének, ráadásul kezdeményezője és összefogója az európai patrióták együttműködésének?

A legvalószínűbb válasz az, hogy léteznie kell egy olyan globális hatalmi szintnek is (talán ezt lehetne globális birodalomkiválasztó főhatalomnak nevezni), amely számára a zsidó–amerikai „egytest” birodalom Orbán Viktor melletti határozott és egyértelmű kiállása semmit sem jelent, és akaratukat semmibe véve döntötte meg Orbán Viktor berendezkedését. Lerombolva ezzel a globális szóvivői funkciót, az európai patrióták intézményesülésének minden további esélyét, kiszolgáltatva Magyarországot a globális hatalomgazdaság leggátlástalanabb csúcsragadozóinak.

Ez a szó szoros értelmében minden képzeletet felülmúló hatalom a Magyarország nevű lokalitásban most felépített bábfigurájával feltehetőleg olyan brutális kirablási folyamatot hajt végre, ami történelmünk legsötétebb időszakaira emlékeztet majd. És mindezt csak azért tudja véghez vinni, mert a magyar népesség Orbán Viktor berendezkedéséből leginkább hasznot húzó rétegeit olyan tömegpszichózissal tudta önmaga legalapvetőbb érdekeivel szembeállítva hiszterizálni, amire az elmúlt ötszáz év során alig volt példa.

Úgy látszik, Adynak tehát igaza volt, nekünk valóban Mohács kell a kijózanodáshoz.

A szerző közgazdász