Kezdjük az elmaradt keletet is lassan bekebelező aktuális értékszemlélettel, miszerint az emberi létezés az individuumért van. Ez az állítás nemigen kerül explicit megfogalmazásra, azonban egyrészt a kultúrán belüli minden aktivitás vektoriálisan ebbe az irányba mutat, másrészt a társadalmi átstrukturálódási folyamatban ez a globális trend: a közösségek individuumokra esnek szét. Mindenki motiváltsága szerint gondolhat bele ebbe a jelenségbe, s habár elemzési szintre ebben a vonatkozásban sincs lehetőség, nem állhatjuk meg egy unos-untig ismert és rendkívül mélyenszántó szólás ide idézését legalább illusztrációként. A párbeszéd imigyen:

– Tud úszni?

– Nem.

– És ha megfizetem?

Ebben a rendkívüli tömörségű megfogalmazásban benne van a 19. századtól pénz által mozgatott kultúra meghatározó következménye. Ugyanis amit pénz mozgat, mutatvánnyá válik. Itt tartunk.

A másik értékkoncepció szerint az individuum az emberi létezésért van. A két értékszemléletnek ez az egymással jól szembeállítható megfogalmazása kétségtelenül alkalmi jellegű, és metafizikai szempontból hagy kívánnivalót maga után. Azonban reményeink szerint a felvetett probléma szempontjából elegendően illusztratív lehet.
Ebben az értékszemléletben az individuum tud róla, vagy legalább kétségtelenül hisz benne, hogy az emberi létezésnek az individuum létezésén túli értelme van. Ezért a tudott, hitt, sejtett értelemért vállalja annak a szakrális játéknak a rá jutó dramatikáját saját személyében végigélni, amit életnek nevezünk. Bár nem is tehet mást, de egyben teljes hittel beleáll a születés és halál között feszülő életének minden horizontális mozzanatába, amely a bőrére menve esélyt ad vertikális elmozdulásra is, a létezés individuum feletti értelmének irányába.

Az ilyen kultúrák az emberi létezés dramatikáját vállaló kultúrák. Voltak ilyen kultúrák, számosan, és ilyen a magyar kultúra is – nem ezer esztendőre visszamenőleg, hanem messze-messze a régmúltig, egészen a gyökerekig, ahonnan nem csak a magyar kultúra hajtott ki. A magyar kultúra azonban még mindig őriz valamit ebből a hagyományból (elvégre mintegy ezer évvel később kaptuk a nyakunkba az idegen hatást, mint például a kelták), ha inkább csak látensen is, inkább már csak nyelvébe kódoltan, a tudatokban pedig újabb és újabb rétegekkel elfedve.
Az utolsó, aki tudván tudta, hogy a 19. század végétől valami nagy baj készülődik, tudván tudta, hogy erről üzenetet kell az utókornak küldenie, mert az egyetemes kultúra törésvonalhoz érkezett, mert a valóság helyett belefordul a virtuális semmibe, az meglepő módon egy festő: Csontváry Kosztka Tivadar. Persze nem csak festő, látnok. Nem pénzért festett. Nem vált mutatványossá. A családi hagyományban az elhivatottság két szent által súlyossá tett szintjébe beleállva, miután megfestette fő műveit, az 1907-ben megtartott párizsi kiállításáról a maga kérlelhetetlen módján így ír: „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam […] évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és a gyakorlatban festményben átvihessem, s mikor már megvolt a szükséges hadseregem, Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam…” (Csontváry Kosztka Tivadar: A pozitívum)

Csontváry, szemben az egész világgal. A tragikus ebben az, hogy ezt csak ő látta így. Csak ő látta, hogy vele szemben, aki a valóságot jeleníti meg, a valós létezést, ott állnak a mutatványosok, a szemfényvesztők. A világ pedig Csontváry helyett a szemfényvesztőket választotta. Nem az élet áldozatát a létezésért, hanem a létezést feláldozva az individuumért. A két értékszemlélet között betemethetetlen és áthághatatlan szakadék húzódik. A jelenkor aktuális kultúrájának mítosza szerint az ember saját civilizáció­jával (ezalatt nemigen tud másra gondolni, mint technikai civilizációra) saját kezébe veheti a sorsát, sőt, most kezdheti el megteremteni önmagát, a transzhumán eszme jegyében birtokba véve a világot, a „természetes” és „mesterséges” integrációjában.

A magyar kultúrából nézve ez a valóság ismeretének hiányából következő elmekonstrukció – amely a modernitásból indult és a posztmodernben tudatosította önmagát – nem egyéb, mint a valóságon kívülre helyezkedés programja, azzal a hamis illúzióval, hogy az emberi létezés valós dramatikája megkerülhető. Következésképpen az aktuális kultúrának, illetőleg az abban centrális helyet elfoglaló technikai civilizációnak sem valós technikai eredményeivel, sem eszméivel nincs üzenete a magyar kultúra számára, s különösképpen nincs benne semmi olyan, aminek köze lehetne az emberi létezés valós dramatikájához. A magyar kultúra is tud akár lényegileg elhatárolódó korszakokról, tud a korszakokon belül elhatárolódó kultúrákról, a kultúrákon belül az artikuláció lehetőségeinek végtelen sokféleségéről, de mindezeken belül az emberi létezés dramatikáját – a születés és halál közé befeszülő élet felvállalását – állandónak, öröknek és megkerülhetetlennek látja. Ebből a szempontból az emberi létezés dramatikájának eliminálása az ember eliminálását jelenti. S amennyiben a magyar kultúra, a magyar irodalom ezt az álláspontját feladja, megszűnik magyarnak lenni.