A bevételi ígéret már a bejelentés hetében szétcsúszott. A miniszterelnök korábban évi 300–600 milliárd forintot említett. A szaktárca a Világgazdaság beszámolója szerint 150–200 milliárddal számol, a hatásvizsgálati lap négy évre 800 milliárdot vár. Ez nem technikai eltérés, hanem a vagyonadók klasszikus mintája: a politikai felső becslés és az adminisztratív alsó becslés között nagyságrendi rés van, még mielőtt az elkerülés, az átértékelés és a kivonulás elkezdődne.  

A hazai előzmény sem biztató. A Gyurcsány-kormány luxusadóját az Alkotmánybíróság 2008-ban semmisítette meg. A Bajnai-kormány 2009-es vagyonadója a 30 millió forint feletti lakóingatlanra 0,25–0,5 százalékot vetett volna ki, önbevallással, forgalmi érték alapján, tízszázalékos tűréshatárral. Az Alkotmánybíróság 2010. január 26-án egyhangúlag, visszamenőleg törölte a lakóingatlanokra vonatkozó részt. Nem az ingatlanadó elvét mondta alkotmányellenesnek, hanem a bizonytalan forgalmi értéken nyugvó önadózást és annak szankcionálását: az értékbecslések között 30–40 százalékos eltérés is szokásos, miközben a törvény tíz százaléknál már bírságot helyezett kilátásba. 

A mostani tervezet ugyanezt a problémát terjeszti ki a nehezebb vagyonelemekre. Tőzsdei részvénynek van ára. Egy zártkörű cégnek, egy külföldi vagyonkezelőben lévő részesedésnek vagy egy műtárgynak nincs. A Niveus már a társadalmi egyeztetés napján jelezte: az érintetteknek 2026 végére részletes vagyonleltár kell, és egy későbbi ellenőrzésen azt is alá kell támasztaniuk, hogyan határozták meg az értéket. Ez nem oligarchavédelem. Ez ugyanaz a jogbizonytalanság, ami tizenhat éve elbuktatta az előző kísérletet.  

A nemzetközi mérleg hasonlóan szűk. 1990-ben tizenkét OECD-ország szedett egyéni nettóvagyon-adót. Ausztria 1994-ben, Dánia és Németország 1997-ben, Hollandia 2001-ben, Finnország, Izland és Luxemburg 2006-ban, Svédország 2007-ben, Franciaország 2018-ban hagyta abba. Ma az OECD-ben lényegében Norvégia, Spanyolország, Svájc és Kolumbia tartja fenn. A bevétel sehol sem stratégiai. 

A Tax Foundation adatai szerint 2022-ben a nettóvagyon-adó a GDP 0,19 százalékát hozta Spanyolországban és 1,19 százalékát Svájcban; a teljes adóbevételhez képest ez 0,5 és 4,4 százalék között mozgott. Svájc a kivétel, nem a minta: alacsony kulcs, kantonális beszedés, széles alap, politikai konszenzus és olyan bankrendszer, amely mások tőkéjét vonzza, nem a sajátját űzi el.  

Franciaországban szenvedte el az adónem a legtisztább kudarcot. Az ISF (szolidaritási vagyonadó) évi négymilliárd euró körüli bevételt hozott, miközben a kormány saját becslése szerint tizenöt év alatt mintegy tízezer, 35 milliárd eurónyi vagyonnal rendelkező adózó távozott. Macron 2018-ban a széles vagyonadót ingatlanvagyon-adóra szűkítette; a tőkekivonás ezután megfordult. Norvégia 2022-es kulcsemelése után a Pénzügyminisztérium számítása szerint a 2022–23-as kivándorlók 14,1 milliárd dollár halasztott jövedelmet vittek magukkal, ami nagyjából ötmilliárd dollár elmaradt adót jelent, erős adómorál, exit tax (kivándorlási adó) és átláthatóság mellett is. Spanyolország 2022-es „szolidaritási” pótléka a beígért bevétel töredékét hozta. A közös fal mindenütt ugyanaz: a nem tőzsdei cégérték, a termelő és a passzív vagyon szétválasztása, valamint az, hogy a kulcs emelése gyorsabban mozgatja a mobil adózót, mint ahogy a költségvetési sor reagálna.  

Az 1 százalékos kulcs semmiképpen nem tekinthető „jelképesnek”. A vagyonadó ugyanis nem a realizált jövedelmet vagy a hozamot, hanem magát a tőkeállományt terheli – függetlenül attól, hogy az adott évben termelt-e profitot a befektetés. Egy szerényebb, 5 százalékos hozam mellett az 1 százalékos vagyonadó elvonja a hozam 20 százalékát, 4 százalékos hozamnál már a 25 százalékát, míg egy gyengébb, 2 százalékos évben a hozam felét (50 százalékát) viszi el. És ez csupán az alapvető állományi teher: erre rakódik rá a társasági adó, az osztalékadó, valamint a személyi jövedelemadó. Aki a vagyonát nem holt tőkeként, hanem működő vállalkozásban, fejlesztésekben tartja, az ezt az adót képtelen pusztán készpénzből kigazdálkodni; kénytelen lesz osztalékot kivenni vagy részesedést eladni a cégéből, ami közvetlenül veszélyezteti a munkahelyeket és a gazdasági növekedést. Pontosan ez a norvég modell alapvető kudarca: a vagyonadó bünteti a kockázatvállalást, és a lekötött, működő tőkét sújtja az eredménytől függetlenül. Egy nyitott, uniós és schengeni környezetben pedig mindez odavezet, hogy a tőke és a vállalkozók könnyedén továbbállnak oda, ahol a munkát és a gyarapodást nem bürokratikus sarccal sújtják.

Érdekességként említendő az amerikai republikánus álláspont, amely gyökeresen elutasítja a vagyonadót – nem a vagyoni különbségek morális igazolásaként, hanem a klasszikus konzervatív szabadságeszmék, a magántulajdon sérthetetlensége és a józan gazdasági ész mentén. A jobboldali gazdaságpolitika alaptétele, hogy a vagyon nem egy statikus, elosztásra váró torta, hanem a munka, a kockázatvállalás és a tőkebefektetés dinamikus eredménye, amelyet az állam egyszer már – a megszerzése, illetve a jövedelmezősége (SZJA, társasági adó, osztalékadó) alkalmával – egyszer, de sokszor többször is adóztatott. Az állomány, vagyis a már leadózott tőke ismételt, éves megsarcolása a kettős adóztatás elvébe ütközik, és megsemmisíti a hosszú távú tőkeképzés ösztönzőit.

Gyakorlati szempontból a vagyonadó a gazdaság motorját, a beruházásokat fojtja meg: elvonja a forrást a fejlesztésektől, és arra kényszeríti a vállalkozásokat, hogy ne a növekedésre, hanem a tőke menekítésére vagy felélésére fókuszáljanak. Nem véletlen, hogy a párt kongresszusi többsége 2025-ben határozottan kivette a nagy adócsomagból azt a „milliomosadót” is, amelyet Trump elnök néhány szövetségese felvetett, felismerve, hogy az ilyen intézkedések végül a középosztályt és a gazdasági növekedést fojtják meg. Grover Norquist gazdaságpolitikai elemző találóan mutatott rá, hogy a felső kulcsok emelésére irányuló belső bürokratikus nyomás valójában „nem létező mozgalomnak” bizonyult, amely mögött nincs valódi gazdasági racionalitás, csupán populista újraelosztási vágy.

Alkotmányos és intézményi szinten a republikánus jogi mainstream – Jonathan Turley és más alkotmányjogászok tételeire támaszkodva – arra hívja fel a figyelmet, hogy a szövetségi szintű vagyonadó sérti az alapvető tulajdonjogi garanciákat, ráadásul a közvetlen adóztatás alkotmányos kereteit is felrúgná. A történeti példák és a baloldali modellek (mint a Warren- vagy Sanders-féle demokrata párti radikális tervek) kudarcai azt bizonyítják, hogy a vagyonadó nem a szegényeken segít, hanem felőrli a gazdaság versenyképességét, míg a valódi gazdasági felemelkedést kizárólag az alacsony adók, a piacos szabadság és a befektetésbarát környezet biztosítja.