A fantazmagóriában is lehet észszerűség

Azt látjuk, hogy Magyarországgal és a tagállamokkal eddig jobb nem történt, mint a V4.

Fotó: MTI/Rosta Tibor

Magyar vagyok. Ezt abból is gondolom, hogy fáj Trianon. Másból is persze, de ennek a kritériumnak is maradéktalanul megfelelek. Ha megkérdeznék, hogy mi sajog benne (Trianonban) legjobban, azt mondanám, az emberek. Ha valami csoda folytán és különleges képességek birtokában megváltoztathatnék bármit is, már nem elsősorban a hegyeimet követelném vissza, hanem azoknak az embereknek a szenvedéseit tenném semmissé, akik a XX. század összes nyűge mellé még azt is megkapták halmazati büntetésként, hogy pusztán a magyar mivoltuk miatt is „hátrányos” helyzetbe kerültek. A hátrányos helyzet meg azért került idézőjelbe, mert ez az elegáns és mértéktartó kifejezés rengeteg esetben borzalmas megaláztatásokat, szenvedéseket, erőszakos halált takar és fed generációkon át. Együttérzés és empátia nélkül gondolni minderre nekem nem megy. Feltételezem, hogy ez nem neurózis, a dolog csupán beégett, hordozom, továbbadom, ez van.

A békeszerződésnek is nevezett diktátum századik évfordulóját sokan sokféleképpen élték meg. És ez így helyes. Megenne minket a dögunalom, ha nem úgy lennénk egyek, hogy közben különbözőek vagyunk. Bennem például a továbbadom és az örökítem ragadt be ez alkalommal. Az, hogy mit is. Mivel nem vagyok történész, még a „mi lett volna, ha” játékos luxusát is szívfájdalom nélkül megengedhetem magamnak (és azt is, hogy ezt most elengedjem ízibe), hát még azt, hogy lehetséges alternatívákat vizionáljak a jövőről. Mert a történelem nagyjából az, amit az adott kor szereplői (tehát az emberek) megélnek, a jelen is az és a jövő is az lesz. Csak a szobrok változnak, azokat néha ledöntik.

Én mint szereplő képzelek hát egy békéset, ám nagy ívűt. Mindjárt egy új, történelmi jelentőségű ki- és megegyezést a realitás rögtalaján. Vannak ugyanis gesztusok, mondások mintegy, amelyek mellett szó nélkül elmenni, löttyös indulatból visszautasítani azokat több mint bűn, hiba. Nézzük a helyzetet magát!

Igor Matovič szlovák kormányfő meghívott száz felvidéki magyart a pozsonyi várba a trianoni megemlékezésre. Az eseményre meghívást kaptak művészek, tanárok, tudósok, egyházi vezetők, polgármesterek, közéleti személyiségek, valamint a média. Előtte egyeztettek a magyar kormánnyal is. Mindezt Szijjártó Péter magyar külügyminiszter nagyra értékelte, és többek között hozzátette, hogy a közös történelem során még soha nem volt olyan jó a magyar–szlovák együttműködés, mint jelenleg. Történelmi jelentőségű szavak és pillanatok, mondhatjuk bátran, bárminemű pátosz nélkül.

Ha mégis feszélyező lenne az ünnepélyesség, tegyük hozzá, tényleg soha nem volt ilyen klassz, nem, nem, soha. És egy nemrég lezajlott külügyminiszteri találkozó képeit nézegetve talán azt is megállapíthatjuk, hogy Ivan Korčokkal valószínűleg kellemesebb lehetett beszélgetni, mint Ficóval, Mečiarral, ne adj’ isten Slotával bajmolódni. Matovič úr beszédét – amelyet magyarul kezdett, így: Sziasztok, kedves barátaim! – érdemes végigolvasni.

Már a szlovák elnök asszony beiktatási beszéde sem volt kutyafüle annak idején a XXI. századi Szlovákiáról és a benne élő magyarokról, de ez a szöveg, benne Máraival, Grendellel, közös múlttal és jelennel, valamint a jövő víziójával ismét rendkívül figyelemreméltó. Ezért nagy kár az MKP „viszontgesztusáért”, amiért diplomáciaórán már harsanna is a „Leülhetsz, fiam, egyes”!. Ez persze szigorúan vett magánvélemény, az viszont tény, hogy van itt még mit simogatni, gyógyítgatni, különösen a pszichékben.

Vegyük például Klaus Johannis román államfő hírhedtté vált áprilisi magyarellenes kirohanását, amiért aztán az Országos Diszkriminációellenes Tanács jól meg is bírságolta ötezer lejre. Illetve ne is azt vegyük, vettük azt már eleget. Nézzük most azt, hogy vonakodik aláírni és kihirdetni a Trianon-törvényt, amely június 4-ét a trianoni szerződés napjává nyilvánította és amely jogszabály szerint ezen a napon a történelmi esemény jelentőségét népszerűsítő rendezvényeket tartanak, és országszerte kitűzik a nemzeti zászlót.

Illetve hát, ahogyan azt Erdélyen végigmenve tapasztalhatjuk, ezentúl inkább le sem vonnák. Szóval van baj doszt, de most még így is jobb talán a hangulat, mint az Ion Iliescu, Vadim Tudor, Funar Gyuri-féle garnitúra tobzódása idején volt. Aztán itt van még Szerbia. A viszony szintén a soha ilyen jó még nem volt kategóriába tartozik. A lehetőség és az alkalom tehát adott a megbékélésre. Valóban jobban és inkább, mint bármikor.

Végül vegyük azt a jövő verziót, hogy az Európai Unió valamikor, valami miatt, valahogy bedől. Minden hibája, bűne és agymenése ellenére elég nagy baj lenne. Valami alternatíva azért csak kellene már azon az öngyilkos gesztuson kívül, hogy magunkra csukjuk az ajtót. Azt látjuk, hogy Magyarországgal és a tagállamokkal eddig jobb nem történt, mint a V4. Adott esetben ezt lehetne bővíteni. A szomszédokkal. A Balti-tengertől a Feketéig és az Adriáig. Fantazmagória? Ezekben a sci-fis időkben bánjunk óvatosan a szavakkal, már ami jövőt illeti. Soha ne mondd, hogy soha. Vagy mi.