Minden elemzés szerint a 2024-es európai parlamenti választásokon számos országban jelentős jobbratolódás várható. A liberális elemzők által populistának és radikális jobboldalinak nevezett pártok EU-szerte szavazatokat és képviselői helyeket szereznek, a balközép és zöldpártok pedig szavazatokat és képviselői helyeket fognak veszíteni. Az egyik legutóbbi ilyen elemzés szerint, amelyet a Soros-alapította Európai Külkapcsolatok Tanácsa készített, a jelenleg domináns „szupernagy” koalíció, vagyis a Néppárt (EPP), a Szocialisták (S&D) és a liberálisok (RE) együttese, amely az elmúlt ciklusban, a képviselők hatvan százalékával az unió politikájának meghatározója volt, most legfeljebb 54 százalékot fog elérni.
Ez a változás számos kérdésben kétségessé teheti a szupernagy koalíció hatalmát, hiszen nincs arra garancia, hogy egyes képviselők – nemzeti érdekeik ellenére – a főleg németek által meghatározott irányvonalnak megfelelően szavazzanak.
A választások legnagyobb nyertese várhatóan az Identitás és Demokrácia csoport (ID) lesz, amely mintegy negyven plusz mandátumot szerez, és csaknem száz képviselőjével a harmadik legnagyobb pártcsoport lesz. Őt követi a Konzervatívok és Reformisták csoportja (ECR) mintegy nyolcvanöt mandátummal, és kérdés, hogy a jelenleg független Fidesz-képviselők a várhatóan tizennégy mandátumukkal melyik csoportot választják.
Az Európai Külkapcsolatok Tanácsa jelentése azt valószínűsíti, hogy a választott csoport az ECR lesz, ám ebben az esetben egy nagyon lényeges kérdésben, az ukrajnai háború kérdésében szembekerülne az ECR gerincét adó lengyel Jog és Igazságosság (PiS) párttal, amely az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban meglehetősen konfrontatív álláspontot foglal el.
Az európai kurzus megváltoztatását a választások után négy fő területen kellene elérni.
Az egyik az orosz–ukrán háború lezárása, mert ez a háború, bármit is gondolnak a lengyelek és a baltiak, nem azért tört ki, mert Oroszország meg akarja támadni Nyugat-Európát vagy akárcsak a baltiakat vagy a lengyeleket: hanem azért, mert Ukrajna NATO-tagsága Oroszország számára elfogadhatatlan, és ezt a háborút addig folytatja, amíg a Nyugat ezt meg nem érti.
Még Henry Kissinger is azt írta a Majdan téri puccs után, hogy „a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lehet csak egy idegen ország. Az orosz történelem a Kijevi Ruszban kezdődött. Az orosz vallás onnan terjedt el. Ukrajna évszázadok óta Oroszország része, és történelmük már korábban is összefonódott.”
Ehhez még hozzátehetjük, hogy a 2008-as bukaresti NATO-csúcson az unió elődjének, az Európai Gazdasági Közösségnek alapító országai és Magyarország ellenezte Ukrajna NATO-meghívását, és ezzel így volt az ukránok kétharmada is. Csak a 2014-es, Nyugatról irányított puccsal lehetett olyan kormányt az ukránok nyakába ültetni, amely már a NATO-tagság elkötelezett híve lett. Európának nem érdeke, hogy gazdaságát tönkretéve háborúzzon Oroszországgal, amely konfliktust az amerikaiak Európára erőltették.
A háború európai pártok általi támogatására még visszatérünk, de említsük meg a három másik fontos területet, ahol változásokat kell elérni.
Ezek közül az egyik az európai konstrukció, vagyis az unió felépítése.
Ma az unió tagállamainak kisebb önállósága van, mint az Egyesült Államok egyes tagállamainak, pedig az USA egy valóságos föderatív állam. E tekintetben az ECR és ID tagpártjai egyetértenek, tehát ez a két frakciót egyesítő terület. E téren már az is eredmény lenne, ha elérnénk, hogy az unió vezetése ne akarja átértelmezni a lisszaboni szerződést.
A harmadik fő terület, ahol változásokat kell elérni, az unió klímapolitikája.
Ez azon a nem bizonyított (hanem 1992-ben Rio de Janeiróban szavazással elfogadott) feltevésen alapszik, hogy a jelenleg tapasztalható klímaváltozást, a Föld átlaghőmérsékletének emelkedését a légkör szén-dioxid-tartalmának növekedése okozza, és ezt mindenáron meg kell akadályozni, sőt ebben az uniónak példamutató szerepet kell játszania. E felfogás – az európai zöldek nyomására – olyan intézkedésekhez vezetett, amelyek gyakorlatilag tönkretették az európai, ezen belül különösen a német ipart. Elfogadhatatlan, hogy egy saját országában 13 százalékos támogatottsággal rendelkező párt (másutt a zöldeknek alig van szerepük) a maga őrültségével és a tudatlan és tehetségtelen európai politikusok támogatásával meghatározza és tönkretegye egy 450 milliós térség életét. Ez megint egy olyan kérdés, amelyben az ECR és az ID egyetérthet.
A negyedik fontos terület a migráció megállítása.
E téren az olaszok ugyan támogathatják a migránsok európai szétterítését, de ez nem megoldás, és nem is keresztülvihető. A megoldás az illegális bevándorlás leállítása, ami csak politikai akarat kérdése, amire jó példát mutatnak a dánok és persze hazánk is. E téren az ECR és az ID megint csak azonos álláspontot képviselhet, és egyesítheti erőit.
Visszatérve az orosz–ukrán háborúra, a felmérések azt mutatják, hogy a fősodratú média erőteljes háborús propagandája és a legtöbb uniós vezető retorikája ellenére az európaiak zömének elege van a háborúból, és ezt a különböző felmérések is tanúsítják.
A legátfogóbb ilyen tanulmány 2022-ből származik, viszont igen széles perspektívában mérte fel az európaiak háborúhoz fűződő viszonyát, kitérve az Ukrajnának nyújtandó támogatás hét formájára (humanitárius segítség, menekültek beengedése az országba, menekültek beengedése a munkaerőpiacra, fegyverek küldése, gyors EU-tagság, magasabb energiaköltségek elfogadása, csapatok küldése Ukrajnába) és ennek országonkénti és politikai beállítódás szerinti változására két időpont (2022. április és október) között.
A felmérés tizenhat uniós országban (közöttük Magyarországon) és az Egyesült Királyságban készült, és azt mutatja, hogy Ukrajna támogatása nagyon különböző a fenti támogatási formák között, és általában csökkenő tendenciájú. Míg a humanitárius segítségnek átlagosan csaknem kilencvenszázalékos a támogatottsága, a csapatok küldésének csak harminc százalék. A leglelkesebb támogatók Finnország, Litvánia, Svédország, Spanyolország, az Egyesült Királyság és Lengyelország. A legkevésbé támogatók Bulgária, Szlovákia, Magyarország, Görögország és Románia. A két időpont között a legfőbb támogatónak számító Lengyelországban is jelentősen esett a csapatok küldésének támogatása 45-ről 37 százalékra. Ez az arány hazánk esetében a legalacsonyabb, mindössze tíz százalék. A legérdekesebb a támogatottság pártirányultság szerinti változása.
A legtöbb országban a magukat a politikai skálán leginkább jobbra helyezők azok, akik legkevésbé kívánják támogatni a háborút, az országokon belüli a támogatásbeli különbségek a húsz százalékpontot is elérhetik.
Több országban (például Franciaország) a magukat erősen baloldaliak vallók is a háborút ellenzők táborába tartoznak. A legújabb (ez évi) felmérések is Európa háborús fáradságát mutatják. A legtöbb európai egy orosz–ukrán békekötést vár (37 százalék), kevesen hiszik, hogy Ukrajna győzni tud (tíz százalék), az orosz győzelemnek kétszer akkor esélyt adnak (húsz százalék).
Természetesen az ilyen felmérések nem pontosak, akár tévedhetnek is. Azt azonban jól mutatják, hogy az unió vezetőivel ellentétben a lakosság sokkal szkeptikusabb a háború kimenetelében, és több mint kétharmad (még Lengyelországban is) el kívánja kerülni a konfliktusba való közvetlen katonai beavatkozást. Ha a választások után a lakosság hangulatát a megerősödött jobboldal ki tudná használni, akkor lehet, hogy az unió tagországait és Ukrajnát is meg tudná óvni a további hiábavaló áldozatoktól. E tekintetben az említett két parlamenti csoport (ECR és ID) együttműködése, akár egyesülése kulcsfontosságú lehet.
A szerző közgazdász,
a Nemzeti Fórum tanácsadója
