Bár minden a választási urnáknál dől el, a legutóbbi közvélemény-kutatások irányadók lehetnek arra, hogy az új Európai Parlamentben milyen erőviszonyok fognak kialakulni. A Politico Poll of Polls legutóbbi felmérése szerint az EP legnagyobb frakciója az Európai Néppárt (EPP) lesz 174 taggal, ezt követik a szocialisták (S&D) 144 taggal, majd az Euró­pa Megújítása (RE) következik 85 taggal. Ezt szorosan követi az Identitás és Demokrácia (ID) 84, majd a Konzervatívok és Reformisták Európája (ECR) 70 taggal. A régi és a leendő el nem kötelezettek összesen ­88-an lesznek, a zöldek 43, a baloldal 32 képviselőt mondhat majd magáénak. Ha ezt így összeadjuk, 720 képviselőt kapunk, mert a júniusi választások után a jelenlegi 705-ös létszám 720-ra emelkedik.

Ezek a számok persze változhatnak, de 

Az, hogy mit szándékoznak, eddigi tevékenységükből kitalálható. Mindenekelőtt „több Európát”, vagyis a birodalmi elit Európájának megteremtését, a hatáskörök további centralizálását, a döntésekért vállalt felelősség nélkül. Emellett lesz majd klímapolitika, genderpropaganda és migránsbeengedés.

Brüsszelből hallani olyan hangokat, hogy az Európai Néppárt el akarja csábítani Gior­gia Meloni pártjának képviselőit az ECR-csoportból a néppárti frakcióba, és Meloni magával akarja vinni a jelenleg el nem kötelezett Fidesz képviselőit is. Ennek a néppárt szempontjából az lenne a haszna, hogy frakciójuk mintegy harminc fővel gyarapodna, és még nagyobb befolyásuk lenne az európai folyamatokra, továbbá jobban háttérbe tudnák szorítani az uniókritikus pártokat. Az olasz kormányfő és a Fidesz szempontjából a frigy esetleg lehetővé tenné, hogy a néppártot egy normálisabb európai politikára hangolják át. Ennek az érvelésnek van jogosultsága, ám az EPP-frakciónak így is csak mintegy 205 képviselője lenne, ami önmagában nem elég a parlament elé kerülő kérdések eldöntéséhez és választhatna, hogy honnan szerezzen még legalább 150-160 képviselőt.

Elég rápillantani a parlament leendő összetételére, hogy kiderüljön, koalíciós partnerként csak a szocialisták jöhetnek számításba, a maguk integrációs, bevándorlás- és háborúpárti platformjával. Tehát ebből az összeállításból nem az jönne ki, hogy a néppárt fordulna jobban a népakarat felé, hanem az, hogy a népakaratot képviselők jelentősen megcsappannának. 

Ilyen lehetne a nemzetek Európája koncepció képviselete, a további centralizáció akadályozása, a bevándorlás leállítása, a klímahisztériával való szembeszállás, a genderpropaganda elutasítása. Más kérdésekben mindenki úgy szavazna, ahogy értékrendje vagy országának érdekei kívánják.

Egy ilyen/ekkora frakció a megszokott szociálliberális–néppárti koalícióval szemben a parlamenti vitákban még nem érvényesülhetne ugyan, de nagysága lehetőséget adna arra, hogy parlamenti erejét egy következő választásokra való felkészülésre használja fel, például folyamatos felvilágosító programok szervezése segítségével. 

 Mit jelent például a nemzetek Európája? Milyen jogi keretben képzelhető el? Ez esetben egyébként nem kellene túlságosan sokat törni a fejünket, csak elő kell venni a római szerződést és kihúzni annak első mondatát (ez utal az „egyre szorosabb” unióra). A bevándorlás kérdésé­ben pedig akár át lehetne venni a jelenlegi dán gyakorlatot.

Az unióban folyamatosan készülnek koncepciók, amelyek az EU jövőjét kívánják formálni, például a legutóbbi, az Enrico Letta (volt olasz miniszterelnök és liberális EP-képviselő) nevével fémjelzett jelentés, és készülőben van Mario Draghi (egy másik liberális volt olasz miniszterelnök) jelentése is, amelynek publikálása júniusban, már a választások után esedékes.
A Letta-jelentés lényegében azt mondja, minden bajnak az a forrása, hogy még nem elég integrált az unió piaca. Különösen a megtakarítások koncentrálására lenne szükség, hogy azok európai szinten jelentsenek az iparfejlesztés számára forrásokat. Letta helyesen állapítja meg, hogy az EU lemaradt az Egyesült Államok mögött, de itt olyan adatot ad meg az egy főre jutó GDP alakulására, ami azt bizonyítja, hogy még egy statisztikai adatbázist sem nézett meg. És ez jellemző az egész anyagra, ami a mostani uniós felfogásnak megfelelő fantáziálás, anélkül, hogy a valódi problémákkal foglalkozna. Igaz, a hazai tapasztalatokból tudom, hogy az ilyen emberek nem is képesek kilépni a saját gondolati körükből. Annak idején a hazai „reformközgazdászoknak” is mindenre az volt a válaszuk, hogy „majd a piac”. Nyilván a Draghi-jelentés sem lesz más, legfeljebb még konkrétabb menetrendet ír elő az „egyre szorosabb unió” elérésére.

Itt van mindjárt a klímahisztéria. Az euró­pai gazdaság és technika meghatározó erejét, a német gazdaságot a klímapolitikával tették tönkre. Én most nem akarok abba a vitába belemenni, hogy a szén-dioxid okozza-e a klímaváltozást, mert ezt a mesét nálunk is sokan, túlzottan is sokan elhiszik (jellemzően humán végzettségűek). De hogy szél- és naperőművekkel meg lehet-e oldani Európa energiaellátását, az már számítások kérdése, és teljesen világos, hogy nem. Az ECR-frakcióhoz tartozó Robert Roos képviselő írt is egy kitűnő anyagot erről a témáról. Ilyen kérdéseket kellene folyamatosan napirenden tartani, magyarázva egyben az unió sikertelenségének okait is.

Még számos problémakört fel lehetne sorolni, ahol az unió jelenlegi irreális politikájára realista választ kellene adni, ilyen például a bevándorlás, a tagországok együttműködése, a külvilághoz való alkalmazkodás és így tovább. Én ezt úgy képzelem el, hogy 

ami annyival is könnyebben menne, mert a közvélemény-kutatások szerint a lakosság döntő többsége a realista erőkkel ért egyet.

A mostani választás szempontjából is a rea­litásokat kell nézni, a realitás pedig az, hogy hosszú távú küzdelemre kell felkészülnünk.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója