A magyarázat a gyakran globális Nyugatként meghatározott szabadkőműves gazdasági-politikai háttérhatalom geopolitikai érdekeiben rejlik. Ez a háttérhatalom a múlt század második felében bezzegországként, bizonyos tekintetben a szocialista táboron belüli hídfőállásként tekintett a Szovjetuniótól jelentősen eltérő, saját úton járó Jugoszláviára. Noha már a két világháború között nyilvánvalóvá vált, hogy a szerbek és a horvátok nem férnek meg közös államban, 1945 után mégis újra összetákolták Jugoszláviát, ami végül véres háború során hullott szét az 1990-es években. A szétesést azonban a Jugoszlávia-projektben érdekelt Nyugat mindenáron meg akarta akadályozni, ezért próbálták fegyverembargóval gúzsba kötni az 1974-es jugoszláv szövetségi alkotmányban rögzített jogával élő, a közös államból népszavazás útján kiváló Horvátországot, tétlenül nézve az állig felfegyverzett szerbek által elindított háborút. Akkor nem öntötték a fegyvert és a pénzt Horvátországba, nem úgy, mint ma Ukrajnába.

Jugoszlávia tengernyi véráldozat árán végül mégis szétesett, és onnantól az addig berzenkedés nélkül elfogadott szerb kommunista diktátor, Szlobodan Milosevics egyszerre sátánná változott. Szó se róla, Milosevics véreskezű gazember volt, akinek rendszere nem bánt kesztyűs kézzel a koszovói szerbek életére törő albán szeparatista terroristákkal, és civil áldozatból is volt elég. Ennek ürügyén a NATO az Egyesült Államok vezérletével 1999 tavaszán megtámadta Szerbiát, az agresszió vége pedig az lett, hogy elszakították Koszovót. A manőver során még látszatnépszavazást sem tartottak, egyszerűen önálló országnak kiáltották ki a dél-szerbiai tartományt. Vagyis ha már az időközben Oroszországhoz természetesen közeledő Belgrádra nem számíthattak, kiépítettek egy új amerikai hídfőállást a Balkánon. Nem véletlenül van Koszovó fővárosában Clinton-szobor.

Milosevicset pedig 2000 októberében látványos tömegmegmozdulásokkal felturbózott puccs során eltávolították. Ebben főszerepe volt a diákmozgalomnak álcázott Otpor (Ellenállás) nevű szerveződésnek, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) pénzelt. A Guardian című baloldali brit napilap írta meg, hogy az Egyesült Államoknak 41 millió dollárjába került Milosevics megbuktatása.

Csak hogy lássuk e geopolitikai akció manőverrendszerbe ágyazottságát: 2003 novembe­rében ugyanezzel a technikával buktatta meg Eduard Sevarnadze grúz elnököt a „rózsás forradalomnak” nevezett puccs, amiben oroszlánrésze volt az Otpor tbiliszi verziójának, az amerikai NGO-k és az akkori tbiliszi amerikai nagykövet, a Belgrádból átejtőernyőzött Richard Miles által kiképzett Kmara nevű szerveződésnek, amelynek még a jelképe (ökölbe szorított kéz) is megegyezett a szerb mozgaloméval. És aki erre felkiált, mondván, hogy hiszen ugyanez az ökölbe szorított kéz látható ma Magyarországon számos ilyen-olyan ellenállást hirdető matricán, az nem téved: igen, ezek ugyanazok. A puccs nyomán pedig jött az országát Oroszország-ellenes kalandor háborúba vezető amerikai–grúz kettős állampolgárságú Miheil Szaakasvili elnök, aki azonban később gátlástalansága és korrupt mohósága miatt gazdáinak is kényelmetlenné és tarthatatlanná vált.

Ugyanez a séma érvényesült a Viktor Juscsenkót hatalomba segítő 2004-es kijevi „narancsos forradalomban”, itt a Pora (Idő) volt az amerikai finanszírozású áldiákszervezet neve, és az Egyesült Államok 14 millió dollárt költött a vállalkozásra. Juscsenko azonban 2010-ben elbukott a választáson, Viktor Janukovics elnök visszatért, hogy aztán 2013 végén, 2014 elején a véres Majdan-puccsal mégis a globális Nyugat bábállama ragadja kezébe Kijevet. A következményeket látjuk.

Gondoljunk bármit Alekszandar Vucsics múltjáról, legyenek bármily fenntartásaink iránta, ő ma a hagyományos, normális nemzeti értékeket védő szuverenista politikusok egyik fontos és erős képviselője. Ezért akarják puccsal megbuktatni. Szerbia ma a globális Nyugat kísérleti terepe, ezért vigyázó szemünket Belgrádra kell vetnünk, és ki kell állnunk Vucsics mellett.