Az elmúlt hónapokban tizenkét cikket írtam azzal a sorozatcímmel, hogy Jobboldali alternatíva Európának. E cikkek mindegyike valamilyen háttérbe ágyazva arról szólt, hogy a közvélemény-kutatások világosan jelzik az európai közvélemény jobbra tolódását és kétszáz fős jobboldali parlamenti csoportot lehetne létrehozni.
A választások előtt egy héttel közölt cikk írása idején már világos volt, hogy nem lesz összefogás, Mert mind Giorgia Meloni, mind Marine Le Pen esetében a belső politikai érdekek, illetve Meloni esetében a Néppárttal való kacérkodás sem teszi lehetővé egy egységes frakció létrehozását.
Arra hívtam fel a figyelmet, hogy hosszú távú harcra kell felkészülnünk, és hogy hasonlóan a Fidesz 2002-es választási veresége utáni tevékenységéhez, európai szintű polgári köröket kellene létrehozni.
Ilyen körök megszervezése annyival is könnyebben menne, mert a közvélemény-kutatások szerint a lakosság döntő többsége a legfontosabb kérdésekben, mint a bevándorlás, az LMBTQ-mozgalom, az unió centralizációs törekvése, sőt a háború kérdésében is a szélsőjobboldalinak bélyegzett pártokkal ért egyet. Viszont az Európai Unió frissen, sebtében megválasztott régi-új vezetése nyilvánvalóan nem az európai közvéleményt képviseli, és jogos a kérdés: akkor kiket?
A pártelitek elszakadása a választóiktól nem a mostani választásokkal kezdődött, hanem legalább harminc-negyven éves múltra nyúlik vissza. Erről John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő a The Federalist konzervatív magazinban még 2015-ben írt egy kisebb tanulmányt, amelyben a tényeket elemezve rámutat, hogy „az 1960-as évek nagy társadalmi forradalma, amely a keleti blokkot elkerülte, mert a kommunizmus elszigetelte az országokat, Nyugaton egy új baloldalt hozott létre, amelyet a nemek és fajok kérdései érdekeltek, nem pedig az, hogy kié a termelési eszközök tulajdonjoga”.
Ez a baloldal azután „az intézményekbe történő hosszú menetelés” során elfoglalta az egyetemeket, kutatóintézeteket, a médiát, a bíróságokat, és végül az államigazgatás intézményeit is.
Schindler szerint a baloldal átalakulásával párhuzamosan a jobboldalon is végbement egy erőteljes változás. A szovjet blokk összeomlásával a kommunista fenyegetés hirtelen eltűnt és a jobboldal elvesztette érdeklődését a társadalmi-gazdasági méltányosság iránt, amely a hidegháború idején szükségszerű volt, és ma már egyértelműen a nagytőke érdekeit képviseli, ezért a jobboldalt Schindler „nagytőkés jobboldalnak” nevezi. A kulturális baloldal (kultúrkommunisták) és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben egyetért, ilyen például a tömeges illegális bevándorlás, amelyet a kulturális baloldal azért kedvel, mert fokozatosan felszámolja az általuk megvetett hagyományos kultúrát, míg a nagytőkés jobboldal az olcsó munkaerő miatt támogatja azt.
Bár Schindler elemzésénél angolszász (amerikai, angol) tapasztalatokból indult ki, következtetései egy az egyben illenek az Európai Unióra is, és megmagyarázzák, hogy az Európai Parlamentben miért van szoros szövetség a keresztény és néppárti jelzőket használó oldal, és a magukat szociáldemokratának nevezők között, és hogy miért jött a mostani választások után is létre egy ilyen szövetség a népakarattal szemben.
Az európai és amerikai kulturális baloldal és nagytőkés jobboldal összefonódik, és együttesen euroatlanti oligarchiának lehetne nevezni, amelyben a fő összetartó erőt a Frankfurti Iskolára visszavezethető kultúrmarxista ideológia mellett az intézményi rendszer felett álló finanszírozók, a pénzoligarchia jelenti. Az ideológia és a pénz azután finanszírozza a fősodratú médiát, a kutatóintézeteket, az egyetemeket, a politikai civil szervezeteket és nem utolsósorban a politikusokat, akik az euroatlanti oligarchia érdekeit képviselik.
Ha a népakaratnak érvényt kívánunk szerezni, elsősorban ezekkel az intézményekkel kell felvennünk a harcot.
Mindenekelőtt az ideológiával. A fősodratú média kiegyensúlyozottabbá tételében kevéssé bízhatunk, viszont felhasználhatjuk az alternatív médiát, amely minden országban egyre inkább jelen van. Az alternatív média általában egyszemélyes vállalkozásokból áll, mondhatjuk úgy is, partizánokból, ezekből kellene egy koordinált tevékenységű hadsereget szervezni, ami erőteljes szervezőmunkával, viszonylag kevés pénzből is megoldható lenne.
A fősodratú egyetemeket és tudásközpontokat bizonyos fokig ellensúlyozni lehetne azzal a tevékenységgel, amelyet az MCC már folytat is. Hála Brüsszel kultúrkommunista polgármesterének, az MCC áprilisban Brüsszelben szervezett nemzeti-konzervatív összejövetele igen nagy visszhangot kapott a fősodratú médiában, például a Politicóban, de ami talán még ennél is fontosabb, az University World Newsban, ami egy felsőoktatással foglalkozó és liberális újságírók hálózatából álló portál. Az University World Newsban megjelent cikk ugyan elítéli azt, hogy az „illiberalizmus” eltéríti az egyetemeket, de pont az általa mondott kritika az, amely igen pontosan megmagyarázza, hogy miért fontos megteremteni a konzervatív oldal tudásbázisait. Figyelemre méltó volt a klímaváltozásról szóló konferencia is, ahol neves professzorok kérdőjelezték meg a klímaváltozás okaival kapcsolatos konszenzust.
Bár a választásokkal az európai polgárok akaratát nem sikerült érvényesíteni, azonban a Patrióták frakcióval esély nyílt arra, hogy a fősodor értelmetlen, irracionális, Európa érdekeit semmibe vevő politikájával szembeszálljunk.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
