Az elmúlt hónapokban tizenkét cikket írtam azzal a sorozatcímmel, hogy Jobboldali alternatíva Európának. E cikkek mindegyike valamilyen háttérbe ágyazva arról szólt, hogy a közvélemény-kutatások világosan jelzik az európai közvélemény jobbra tolódását és kétszáz fős jobboldali parlamenti csoportot lehetne létrehozni.
A választások előtt egy héttel közölt cikk írása idején már világos volt, hogy nem lesz összefogás, Mert mind Giorgia Meloni, mind Marine Le Pen esetében a belső politikai érdekek, illetve Meloni esetében a Néppárttal való kacérkodás sem teszi lehetővé egy egységes frakció létrehozását.
Arra hívtam fel a figyelmet, hogy hosszú távú harcra kell felkészülnünk, és hogy hasonlóan a Fidesz 2002-es választási veresége utáni tevékenységéhez, európai szintű polgári köröket kellene létrehozni.
Ilyen körök megszervezése annyival is könnyebben menne, mert a közvélemény-kutatások szerint a lakosság döntő többsége a legfontosabb kérdésekben, mint a bevándorlás, az LMBTQ-mozgalom, az unió centralizációs törekvése, sőt a háború kérdésében is a szélsőjobboldalinak bélyegzett pártokkal ért egyet. Viszont az Európai Unió frissen, sebtében megválasztott régi-új vezetése nyilvánvalóan nem az európai közvéleményt képviseli, és jogos a kérdés: akkor kiket?
A pártelitek elszakadása a választóiktól nem a mostani választásokkal kezdődött, hanem legalább harminc-negyven éves múltra nyúlik vissza. Erről John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő a The Federalist konzervatív magazinban még 2015-ben írt egy kisebb tanulmányt, amelyben a tényeket elemezve rámutat, hogy „az 1960-as évek nagy társadalmi forradalma, amely a keleti blokkot elkerülte, mert a kommunizmus elszigetelte az országokat, Nyugaton egy új baloldalt hozott létre, amelyet a nemek és fajok kérdései érdekeltek, nem pedig az, hogy kié a termelési eszközök tulajdonjoga”.
Ez a baloldal azután „az intézményekbe történő hosszú menetelés” során elfoglalta az egyetemeket, kutatóintézeteket, a médiát, a bíróságokat, és végül az államigazgatás intézményeit is.