A várakozás napjai – „mintha karácsony lenne”
Mielőtt a lövések eldördültek volna, Budapest már forrongott. A Petőfi Kör vitái és az egyetemisták követelései megtöltötték a kávéházakat és az utcákat. A Múzeum körút és a Kálvin tér környékén csoportok gyülekeztek, röplapokat osztogattak.
Kállay Patrícia – aki akkor hatéves volt – így emlékezett vissza: „Ki lehetett menni az utcára, és ott mindenki valami eufórikus hangulatban volt. Teljesen idegen emberek borultak egymás nyakába, ölelkeztek össze. Borzasztó nagy boldogságot éreztem… mintha karácsony lenne.”
A félelem hetei után újra beszéltek egymással az emberek. A 49-es villamoson – meséli egy Ganz-gyári tanuló – már nem lehajtott fejjel ültek, hanem politikáról vitatkoztak. A város fellélegzett.
Amikor az utca életre kelt
A Műegyetemről 1956. október 23-án délután indult a tömeg a Bem tér felé. A rádió előtt estére már több ezren gyűltek össze. Amikor az ÁVH lövései eldördültek, a tömeg reagált. A 17 éves Hegedűs József, a Ganz-MÁVAG tanulója így mesélte: „Az emberek futottak, de senki sem menekült.”
A városban gyorsan elterjedt a hír, hogy a rádió előtt sortűz volt. Az Üllői úton és a Baross utcában röplapokat sokszorosítottak, kézzel írt felhívásokat ragasztottak a falakra. A korábbi csendes utcák hirtelen megteltek élettel.
Az utca mint frontvonal
A harcok napjaiban a városi tér kettős szerepet kapott: egyszerre volt csatatér és menedék.
A naplóját vezető Csics Gyula így írt: „A ház ledőlt, a falak vörös téglája a fehér porral keveredett. Egy kislány sírt a törmelékben, mi pedig mentünk tovább a Körúton.”
Az Üllői út és a Corvin köz hamar a felkelők központja lett. A villamos csilingelése keveredett a lövések ritmusával, a kenyér és a füst szaga egyszerre töltötte be a levegőt. Az addig szürke város most vörösen izzott – nemcsak a tüzek, hanem a lelkesedés miatt.
Szolidaritás a mindennapokban – csendes hőstettek
A harcok közben is folyt az élet. A Honvédkórház orvosai és ápolói nem hagyták el a helyüket. Egy korabeli jelentésben ez olvasható:
