Sokszor elmerengek, vajon azokban az agyonpolitizált, hidegháborús ötvenes években – az Aranycsapat fénykorában –, amikor Rákosiék már a csupasz „közösség” szótól is rosszul érezték magukat, vajon miért tűrték meg ezt a hatalmas futballszerető tábort, a nemzetegyesítő focit? Nem féltek? Esetleg azt hitték, hogy Puskásékon keresztül valójában őket ünnepli az ország? Sok félreértésük közül ez volt az egyik…

 (Mondják, még az ipari termelés is megugrik egy-egy pompás győzelem nyomán, régi haragosok nyújtanak újra egymásnak baráti jobbot, talán még a haszonállatok is többet fialnak ilyenkor…) Végre! Mint falat kenyérre, annyira szüksége van gólokra, jó hírekre ennek a sokat szenvedett hazának! Át kell mennünk végre azon a rút felezővonalon! És miért ne mehetnénk át? Le kell vetkőznünk a vesztesnek születtünk, meg a merjünk kicsik lenni! kezdetű nyavalygásokat. Puskás Öcsi hazájában nem ördögtől való sikerekben gondolkodni. A csodák a zöld gyepen születnek, hol máshol.

A magyar futballválogatott meccsein nemesedett második himnuszunkká a Nélküled. Ugye, te is beleremegsz a refrénbe? „Mint a régi jó barátok, egyet mondunk s egyet gondolunk.”