Az ókor óta tudjuk: a sport nem csak az izmokat – a lelket is mozgósítja, a stadionfutóban és a filozófusban sok a közös; a dicsőség megsokszorozza a hitet, tovább pallérozza az elmét – egyén is, nemzet is több lesz általa.
A futballmeccsekre az összekapaszkodásért jár ki az ember.
Gyermeki hittel szorítja a lelátó korlátját szabadrúgásnál, szögletnél, kontratámadásnál, miközben rekedtre ordítja magát, galacsinná gyűri ujjaival a belépőjegyet. Furcsa, szívet melengető érzés szorítani valakiért. Azt érzed, tartozol valahová. A közösségért jöttél a stadionba, a gólokért, gólörömökért.
Réges-régi, dacos igyekezetet látni újabban a magyar futball körül, hangosabbak a szakmai fórumok, élénkebbek a drukkerkörök – a nosztalgia mozgósította a szurkolókat. A buzgalmakból nőtt együttujjongásoknak, együttkesergéseknek fontos szerepük van az ember egyedfejlődésében, akár hajdan az ösztönző, ritmust adó munkadaloknak, a bánatot szétporciózó, sirató nótáknak. Gyógyír egy ilyen találkozás. Magukban csalódott, magányos embereknek különösen javasolt, hiszen a futball a keserűséget is képes kicselezni. Ehhez kell a csapat! Az a lelkedhez nőtt tizenegy srác, akivel jóban, rosszban osztozol. Akikkel egy vagy.
Bár a szívedet a gól – a magyar gól – dobbantja meg, a szemed igazán attól lesz párás, ahogyan a lelátó megbolydul ilyenkor a szertekalimpáló karoktól, a zabolátlan hangorkántól… (Én néha azon veszem észre magam, már nem is a pályát, hanem a megbolydult közönségét figyelem a képernyőn. Sőt, önmagamat, ahogyan hörögve, vonyítva a plafonig ugrok, fütyülve virágvázára, idegbecsípődésre, ölemben szunyókáló cirmosra, mindenre és mindenkire… Hiszen gólt lőttünk! Góóólt!) Ez az a pillanat, amikor a végsőkig feszült izom, idegszál és akarat egyesített vágymolekulája végre az ellenfél hálójába juttatja a zabolázatlan labdát, mire te egy artikulátlan üvöltéssel felugrasz és össze-vissza csókolgatod a melletted hörgő-visongó másikat, legyen az bárki. Elképesztő, mekkora energiákat szabadít fel az emberben a gólöröm. Ez a legbelülről jövő, nyers, zabolázatlan valami, ami – bár számolsz vele, reméled is, mégis – kiemel térből és időből, fölkap, megforgat és magához ölel.
És mennyi arca van az örömnek! A legszebb gólnál is látványosabb az az eufórikus kavalkád, az a laokooni összegabalyodás, végtagorgia, hörgő, nyerítő, üvöltő egybezuhanás, vonagló gruppenboldogság, ami a hálózörgést követő percekben zajlik a bevett kapu torkánál.
Festő ecsetjére, fotós lencséjére kívánkozik a pillanat, ahogyan tíz ember gyömöszöl egy tizenegyediket. Szegény – a góllövő – az emberhegy legalján nyüszít, lila fejjel levegőért esedezne, de hát ki ér rá ilyenkor ezzel foglalkozni? Most ünnep van, diadal, eufória, mámor, hiszen gól született! Nem érted?! Góóól! A szektorok belereccsennek a katartikus pillanatba, egyetlen mélyről jövő, zabolázatlan ordításban egyesül a stadion boldogabbik fele. Jámbor tisztviselők és családanyák, betanított szakmunkások és atlétává lett nyolcvanévesek pattannak egyszerre a magasba, a karok véget nem érő, aritmikus kalimpálásba kezdenek, a fejekbe vér tolul, az alapra állított pészmékerekben kimegy a biztosíték… Hűvösen nézni a tömeget képtelenség, a melletted csápoló már szorít is magához szenvedélyesen.
