A női focibírótól a numerus claususig

Éppen azok, akik a nemek közti különbségek eltörléséért küzdenek szilajul, miért húzzák a lehető legélesebb választóvonalat nő és férfi közé akkor, amikor érdekeik és érveik úgy kívánják?

Forrás: MTI

Aki abban a meggyőződésben, hitben nőtt fel, hogy emberhúst enni főbenjáró vétek, az nem válik hirtelen lelkes kannibállá. Akit a szülei, a nevelői arra intettek, hogy a hagyományostól eltérő szexuális irányultság rendellenes, sőt Isten csapása, így eltitkolandó, az elvétve fog vén fejjel rózsaszín lufikat eregetni különféle felvonulásokon.

Ilyen az ember, ilyen anyagból vétetett. Ahhoz, hogy a világképét, az értékrendjét gyökeresen átalakítsa, hogy a régitől merőben eltérő újat észlelje, elfogadja, megszokja, időre van szüksége. Az időtényező soha nem iktatható ki.

Illetve kényszer útján igen. De abból semmi jó nem származhat. Én magam láttam meglett és decens svéd úriembereket berzenkedni – pedig, ugyebár, ők a tolerancia bajnokai –, amikor a 2016-os női kézilabda Európa-bajnokságon, a helsingborgi csarnokban hiába keresték a férfi WC-t; helyette koedukált, „nemsemleges” illemhelyeket találtunk, amelyekből a piszoárokat érthetően száműzték, így az urak hosszú sorokban várakoztak a fülkék előtt a szünetben, és nagy biztonsággal lekésték a második félidő első perceit.

Adódnak a kérdések: ha már női WC sincs, miért van, hogyan lehet még egyáltalán női Európa-bajnokság? Ki merészelte a klozetra korlátozni, oda bezárni a haladást? Miért nincsenek a pályákon is vegyes csapatok? Messi miért nem kaphat egy leánytól gólpasszt? Miért törvényszerű, hogy műkorcsolyában a párost egy nő és egy férfi alkotja? Mikor fut ki először a jégre a Kis Béla, Nagy Géza kettős? A sport e tekintetben azért „rekedt meg” a huszadik században, mert az eredmény általában mérhető, számszerűsíthető; hogy ki a jobb influenszer vagy honor- és bérszámfejtő, az erősen véleményes, de annak eldöntéséhez, ki a jobb sportoló, elég a „táblára nézni”.

Akár a sakktáblára is. Amiről – az iróniát ezúttal félretéve – valóban süt a diszkrimináció. Azzal ugyanis, hogy külön rendeznek a nőknek tornákat, világbajnokságot, olimpiai csapatversenyt, az egyik oldalon deklarálják, a másikon pedig elfogadják, hogy a két nem mentális felkészültsége eltérő. Ez valóban súrolja a botrány határát, mégsem tiltakozik senki ellene.

Ezen az úton továbbmenve akár külön női Nobel-, Oscar- és Pulitzer-díjat is oszthatnának. Ilyesmiről természetesen szó sincs, éppen ezzel ellentétes a tendencia. Míg a sport csak az egyenlő feltételeket biztosítja, a közélet egyéb területein az esélyegyenlőség követelése az általános. Meggyőződésem szerint tévesen. Mert annak garantálásához – a különböző képességek, „rajtpozíciók” miatt – éppen a feltételek egyenlőségét kell felborítani.

Árulkodó példa erre az a nagyszabású és nagy múltú drezdai számítástechnikai konferencia, amelyet október elején kellene megrendezni. De nem fogják, elmarad.

Mégpedig azért, mert az esemény harminckét előadója között egyetlen nő sem lett volna, és ezt a harminckét férfi kiválasztott többsége nehezményezte. A szervezők előbb mentegetőztek – a 250 aspiráns között mindössze egyetlen nő volt, ám az ő prezentáció­ját nem ítélték elég erősnek –, majd mégis meginvitálták a hölgyet is, harmincharmadiknak, de innen már nem volt visszaút. Kimondatott: nem kívánatos a részvétel a férfiak rendezvényén.

Önmagában sem értem azt a logikai bukfencet, hogy éppen azok, akik a nemek közti különbségek eltörléséért küzdenek szilajul, miért húzzák a lehető legélesebb választóvonalat nő és férfi közé akkor, amikor érdekeik és érveik úgy kívánják?

De akad egy ennél első hallásra sokkalta borzongatóbb felvetésem is azoknak, akik szerint bizonyos intézményekben, testületekben, vezetői grémiumokban a nőknek a teljes népességen belüli arányuknak megfelelően kellene képviseltetniük magukat. Ez egyúttal azt jelenti, hogy ugyanitt a férfiak aránya nem múlhatja felül az ő általános reprezentáltságukat. Azaz létezik egy felső plafon, szakzsargonban zárt szám. Latinul nem más, mint numerus clausus. Bizony, az.

Ha szükséges, vegyünk egy nagy levegőt, hiszen riasztó emlékeket, reflexeket hívhat elő a kifejezés, de könnyű belátni a logikai azonosságot. Nevezetesen azt, hogy adott hivatásokban, szakmákban pozíciók, munkahelyek odaítélésekor ne a képesség, a jártasság, a szakmai tapasztalat, az elhivatottság, a megbízhatóság legyen a fő szempont, hanem az, ki minek született.

E tekintetben másodlagos, hogy faji vagy nemi alapú a distinkció. E hasonlattal nem kívántam senkit megbotránkoztatni, csupán észre téríteni. Hiszen legutóbb is arra jutottam, épülésünkre szolgál, ha a nevükön nevezünk dolgokat, jelenségeket. Kulcsár Katalin játékvezető egyébként egy interjúban pont arról beszélt, szeretné, ha a tudása, a felkészültsége miatt delegálnák mérkőzésekre, nem azért, mert nő. Ez a lényeg; normális, méltánylandó megközelítés.

Amikor arról sopánkodunk, mivé lett a világunk, úgy teszünk, mintha mondjuk a marslakók tették volna ilyenné. Pedig mi voltunk, vagyunk felelősek mindenért – rajtunk áll, az őrület felé indulunk el vagy szemben vele.