Első lépés a normalitás felé és felénk

Egy európai vezető a minap azt üzente Európában az európaiaknak, hogy az európai életformát meg kell és meg is szándékozik védeni, és ettől számosan azonnal a torkának ugrottak

Ursula von der Leyen kedden végre bemutathatja csapatát Fotó: Reuters

Előre is elnézést a halmozott szóismétlésért, de ez így a legpontosabb, a legdöbbenetesebb: egy európai vezető a minap azt üzente Európában az európaiaknak, hogy az európai életformát meg kell és meg is szándékozik védeni, és ettől számosan azonnal a torkának ugrottak. Nem afrikaiak, nem ázsiaiak, hanem európaiak. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság novemberben hivatalba lépő elnöke nem fenyegetett, nem provokált, nem handabandázott, csupán létrehozta az Európai életforma védelme elnevezésű biztosi portfóliót, amelynek feladatkörébe tartozik majd a migráció kérdése is.

A Momentum EP-képviselője, Cseh Katalin különösen kiborult, mert mint elmondta, itthon évek óta hallgatja az érveket a magyar értékek védelméről, és feldühíti, hogy most már Európában is ugyanezzel kell szembesülnie. Már ketten is meg akarják védeni, ez kész őrület.

Értem én, persze, a sivalkodás okát. Csak formállogikai alapon haladva: ha az európai életforma védelemre szorul, akkor nyilvánvaló, hogy valakivel szemben, valamitől, valakitől kell megóvni; ha nem a marslakóktól és nem is az itt őshonos népektől, emberektől (bár némelyiküktől egyre inkább kellene), akkor másoktól, idegenektől, ide érkezőktől.

Az unió leendő első embere tehát úgy látja, hogy először is, migráció van, másodszor, az nem jó, harmadszor, ezért tenni kell ellene. Mindjárt hármas csapás ez a hazai véleményterroristákra, akik szerint először is, migráció nincs, másodszor, ha mégis van, az jó, harmadszor, ha mégsem jó, akkor is illendő elviselnünk, sőt támogatnunk.

A magyarországi balszárnyon okkal teljes a kétségbeesés. Moszkva már lassan harminc éve nem segíthet, Donald Trump színre lépése óta Washington sem, most pedig Brüsszel is elesni látszik. Az elmúlt évtizedek minden bástyája, mentsvára omladozik.

Ez a végletekig elkeseríti a túloldalt. Az ellenben a legkevésbé sem, hogy az emberiség egy része, balszerencsénkre éppen a mi földrészünkön, a szomszéd országokban és kapualjakban története legeszementebb időszakát éli. Képzeljünk el egy primitív törzset, amelynek főnöke a tűznél azzal biztatja a körülötte gubbasztókat, hogy megvédi őket, mire a horda tagjai visítozni kezdenek, ne, ne. Vagy az ókori Athénban Periklész, a középkori Bizáncban Mánuel, a második világháború küszöbén Winston Churchill bátorítja így a népét, ám amazok felhördülnek: na, ebből végleg elegünk van, minket, a mi otthonunkat aztán ne védje meg senki. Teljes képtelenség, mint ahogyan mindenütt az is volt, tízezer esztendős távlatban. Nagyjából a harmadik évezred beköszöntéig.

Nem vitás, az abnormalitás teljes elhatalmasodása ellen lépnünk kell. Józan, értelmes gondolatokkal, amelyeknek, mint ismert, teremtőerejük van. Csakhogy mind­össze egyetlen ember, az idea gazdája agyában, lelkében, cselekedeteiben. Ahhoz, hogy ez egy egész közösség teremtőerejévé váljon, a gondolatot ki kell mondani, le kell írni. Így lesz belőle szó.

Ami az egyik legélesebb fegyver. Nem véletlen, hogy a véleménydiktátorok mindig is rettegtek a szavaktól. Most éppen attól, hogy „az európai életforma védelme”. Mert amiről nem beszélünk, az másokban nem gerjeszt gondolatokat, érzelmeket, véleményeket, reak­ciókat; sőt a hallgatás az adott ügyről, témáról lassan bennünk is elsorvasztja ezeket.

Amiről viszont beszélünk, az csupa ellentétes folyamatot indít be. Például azt, hogy von der Leyen innentől kezdve sokak számára a remény hordozója. Nyilván számos részterületen képvisel némileg vagy gyökeresen eltérő álláspontot, mint mi, de az alapkérdést, közös sorskérdésünket normálisan látja, és azt ki is nyilvánítja. Nem szabad megengedni, hogy meghátrálásra kényszerítsék ebből.

Nekünk végképp nem, mert az egykori szovjet blokkban nevelkedvén bőven volt alkalmunk megismerni tiltott szavakat, tabukat, és a hallgatás visszatartó, bénító erejét. Miközben az orosz helyett a szovjet kifejezést kellett használnunk, első, spontán gyermekes lázadásként haverjaimmal az orosz agárt szovjet agárnak hívtuk, a belvárosi Bajkál ételbárban pedig szovjet hússalátát rendeltünk. A megboldogult kosárlabdaedző, Glatz Árpád a miénknél lényegesen merészebb és kockázatosabb kiállással leszögezte, csak akkor veszi át a „Felszabadulási kupa” megnyeréséért járó oklevelet, ha a felszabadulási szót „megszállásira” javítják.

Hiszen a második világháborús szovjet szakirodalomban is Magyarország megszállása szerepelt. Az elvtársak már ettől szűkölni kezdtek, amikor pedig Pozsgay Imre 1989 január­jában először nevezte nagy nyilvánosság előtt népfelkelésnek az 1956-os „ellenforradalmat”, pontosan tudtuk, hogy valami hamarosan véget ér, és más kezdődik helyette. Mihail Gorbacsov sem puccsal vagy polgárháborúval, hanem a glasznoszttyal, a nyíltsággal, a szólásszabadsággal kezdte lebontani a Szovjetuniót.

Danielle Steel amerikai írónő úgy fogalmazott, néha nem árt kimondani azokat a szavakat, amelyekre máskor csak gondolunk; azt hiszem, ezen már túl vagyunk, a nem árt kimondani helyett a ki kell mondani fázisába léptünk. Mert a helyzet bizonyos tekintetben súlyosabb, mint bármikor volt. Ha így folytatjuk, oda jutunk, hogy a „vaddisznó” helyett is kizárólag a „vadon élő disznót” fogadjuk el, mert így nem sértjük egy állattársunk érzékenységét. A Biblia arra int, ne felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne légy te is őhozzá hasonlatos. Ezért aztán használjuk a saját eszünket, értékítéletünket, és az ezek kifejezésére szolgáló szavakat.

Egyrészt, mert jólesik azokat a lelkünkben, a szánkban megformálni és kimondani. Másrészt, mert még jobban esik másoktól meghallani. A napokban éppen azt, hogy az európai életforma védelme. És még annyi mindent, amiről egyesek érthetetlen, elvakult eltökéltséggel, rejtélyes forrásból táplálkozó indulattal igyekeznek leszoktatni bennünket. Először a történelem során nemcsak politikai, hitbéli, tudományos és egyéb terminológiáról, hanem az alapszókincs szavairól is. Olyanokról, kezdve az anyával, az apával (erősen ajánlott helyettesítő a gendersemleges szülő), amelyek már jelen voltak őseink első százas, húszas, tízes szókészletében is.

Ursula von der Leyen tett egy lépést vissza, a normalitás felé. Felénk. Nem záratta le az unió határait, nem állított fel közös hadsereget, véderőt, nem toloncoltatott ki senkit sehonnan. Mindössze a nevén nevezett valamit. Kimondott a csendes többség által régen várt – és ahol azok elhangzottak, onnan várt – szavakat. Amitől a harsány kisebbség már neki is esett.

Ezért kell a többségnek is megszólalnia. Hogy a kisebbségről mindenki számára kiderüljön: valóban kisebbség.